CHUCK BERRY
Charles Edward Anderson "Chuck" Berry (sz.: 1926. október 18. St. Louis, Missouri) – gitáros, énekes, dalszerző. A korai rock and roll harmadik meghatározó figurája. Hatása szinte felbecsülhetetlen. Egyike a rock & roll pionírjainak. Cub Koda gitáros, DJ és szakíró (All Music Guide) azt írta: „A rock & roll áttörés nagy művészei közül senki nem volt a további zenei fejlődés szempontjából olyan fontos mint Chuck Berry. Ő volt a legnagyobb dalszerző, a rock’n’roll megszólalás legnagyobb hatású formálója, a legjobb gitárosok egyike, és az egyik legjelentősebb előadó.” John Lennon tömörebben így fogalamazott: „Ha megpróbálnál más nevet adni a rock and rollnak, ’Chuck Berry’-nek kellene nevezned.”
Még Frank Zappa is – a maga visszafogott stílusában – elismerően nyilatkozott róla: „Chuck Berry? Hát, egy időben szerettem, még középiskolás koromban. Az olyan dalokat, mint a Havanna Mill és a Wee Wee Hours, amelyek a sláger kislemezei B oldalain voltak - a bluesosabb dolgokat. A legnagyobb újítása azon a kacsaszerű koreográfián kívül a két, illetve háromfogásos gitárszólók voltak - a sorok harmonizáltak, mert két húron játszott egyszerre.”
Egészen egyszerűen Berry nélkül nem lenne (vagy legalábbis nem olyan lenne) Beatles, Rolling Stones, Beach Boys, Bob Dylan és még millióan mások sem. Nem lenne az a bizonyos „Chuck Berry guitar intro”, ami sokakat állított a rock pártjára. A rockabilly jazzes bicegése, kipi-kopácsolása soha nem vált volna Berry nélkül a rock & roll 4/4-es zakatolásává. Nem lennének nélküle a rock-szövegekre jellemző mániákus szójátékok, gyakorlatilag a rock & roll dalszerzés egész története és művészeti jelentősége lenne szegényesebb Berry hiányában. Aki nem ismeri el Berry alapvető, univerzális beindító hatását és jelentőségét zenéje hangzásában és a rock’n’roll-show image-ében, az csupán saját tudatlanságát árulja el a rock fejlődése tekintetében. Berry a rock and roll első nagy Teremtője. Lehet, hogy Presley lobbantotta be a rock and roll képzelőerejét, de Chuck Berry a szívdobbanása és az értelme. Míg Elvis egy vidéki fiú, egy countryboy volt, aki bizonyos mértékig úgy énekelt, mint egy fekete, Chuck Berry igazi volt: tükröt tartott a country elé, milyen is az, hogy szól, ha átszűrődik a rhythm and blues végletes érzékenységén, és megszületik az igazi örtözet: ROCK AND ROLL.
Berry az elsők közt volt, akit a a halhatalanok közé emeltek a Rock and Roll Hall of Fame 1986-os nyitásakor. 2000-ben a Kennedy Centers Honors olyanokkal együtt díjazta mint Mikhail Baryshnikov orosz balettművész, Plácido Domingo, Angela Lansbury sokdíjas színésznő és Clint Eastwood. A Rolling Stone 2004-es listáján – A halhatatlanok: Minden idők 100 legnagyobb művésze - az 5. helyre sorolta.
Berry St. Louisban, Missouri államban született (jóllehet néhány biográfusa San Jose-t (California) jelöli születési helyeként) egy hatgyermekes családban harmadikként. St. Louis „The Ville” nevű negyedében nőtt fel, ez egyike volt a város azon negyedeinek, ahol a feketéknek saját ingatlanjuk lehetett, ennek következtében a fekete prosperitás szinonímájává vált a városban, az államban. Apja vállakozó és a babtista templom melletti diakónus, az anyja egyházi elöljáró. Középosztálybeli neveltetése lehetővé tette számára, hogy korán felébredő zenei érdeklődését követhesse, első nyilvános fellépésére még a középiskolában sor került. Tehetséges gyerek volt, a költészet és a blues szeretetére nevelték, nyert is egy középiskolai versenyt egy Jay McShann big band szám gitár-ének átdolgozásával, a Confessin’ the Blues-zal.
1944-ben, még az érettségi előtt letartóztatták és bűnösnek találták rablásban, amit barátaival követett el Kansas Cityben. 1987-ben kiadott önéletrajzában elmeséli a történetet. Az autójuk lerobbant az országúton, nem tudtak hazamenni, leintettek egy elhaladó autót, és egy nem működő pisztollyal kiszállásra kényszerítették a vezetőt, aki a közeli telefonfülkéből felhívta a rendőrséget, akik gyorsan utolérték a kocsit, és letartóztatták őket.
A szomszédos borbély gyámkodása alatt Berry egy négyhúros tenor gitárból megépített egy szokásos hathúros darabot, és hamarosan East St. Louis klubjaiban találjuk, mindenhol fellép ahová hívják. Tehát az ifjú Chuck már koratizenévesként érzi és játssza a bluest. 1953 elejére már fellépett a Johnnie Johnson Trióval – ahogy azt az 1987-es Taylor Hackford filmben ("Chuck Berry: Hail! Hail! Rock 'n' Roll") hallhatjuk - a zenekar Kelet St. Louis (Illinois) egy népszerű klubjában játszott, a Cosmopolitanben. Az együttes névadója Johnnie Johnson pianista, akivel Berry sokáig, Johnson 2005-ös haláláig dolgozott együtt. Jóllehet a zenekar legfőképp bluesokat és balladákat játszott, abban az időben a helyi fehér közönség körében a legnépszerűbb a hillbilly zene volt. Berry írja: „Igazából rákényszerítettek bennünket country cuccok előadására. Az eredeti fekete közönségünk körében egyre többen suttogták ’ki az a fekete hillbilly zenész a Cosmóban?’, néhányszor ugyan kinevettek, de aztán ők is kezdték elfogadni és élvezettel hallgatták és táncoltak erre a zenére.” Berryék úgy számoltak, hogy ez a fajta show nagyobb fehér közönséget hozhat a klubnak és a zanekarnak. Az ő zsebükben volt a pénz! Nat King Cole és Muddy Waters dalait is játszani kezdték. „Nat Cole-t hallgatva rögtön arra gondoltam, hogy ezeket a dalokat bizonyos távolságtartással kell elénekelnem.” – mondta – „Muddy Waters dalai arra ösztönöztek, hogy kiszabadítsam, felhozzam őket a közeg börtönéből, ahonnan jöttek, a gyapotföldekről. Amikor hillbilly dalokat játszottam, arra törekedtem hogy még keményebbek és fehérebbek legyenek. Mindent egybevetve, az volt a szándékom, hogy a fekete és a fehér közönséget is megtartsam, a legkülönbözőbb dalokat adhak elő, mindet a saját nyelvén.” Berry érzéke a show-hoz, párosulva feltűnő tehetségével, kimeríthetetlen ötleteivel, hogy új verzéket adjon az öreg favoritokhoz, kedvencekhez, hamarosan azt eredményezte, hogy neve vidékszerte közszájon forgott. A Johnny Johnson trióból gyorsan Chuck Berry Trió lett, és az Ike Turner’s Rhythm Kinggel igazi versengésben a fekete közösség fő attrakciójává, kedvencévé vált.
De Berry ennél többre vágyott.
1955 májusában Chuck Berry Chicagóba utazott, ahol találkozott Muddy Waters-szel, aki egy rövid beszélgetés során azt javasolta, vegye fel a kapcsolatot Leonard Chess-szel a Chess Records-tól. A Chess az electric blues alapkadója volt. Berry úgy vélte, hogy a Chess-t nyilván blues-ai fogják inkább érdekelni, így meglepődött, hogy – miután meghallgatta Berry otthon készült demo-szalagját - az Ida Red hillbillyje keltette fel leginkább Chess érdeklődését. Ezekben az években Chess azt észlelte, hogy kezd szűkülni a piac, és kutatta mi van a rhythm and blues-on túl, ami kimozdíthatná, fellendíthetné a stagnáló eladásokat. Úgy gondolta, Berry lehet az a művész, aki ezt megteheti. 1955. május 21-én felvették a Maybellene-t (ez lett az Ida Red új címe) Johnny Johnsonnal, Jerome Green-nel (Bo Diddley zenekarából) , Jasper Thomas dobossal és a blues-legenda Willie Dixon basszusozott. A Maybellene felkerült a poplistákra is és 1. helyezett lett a rhythm and blues listákon. A Rolling Stone későbbi vélemyénye szerint a Maybellene-nel született meg rock and roll-gitározás. A dalt eredetileg Bob Wills vette lemezre 1938-ban Ida Red címmel és Russ Frato volt a szerző. Az Ida Red lényegében egy tradicionális amerikai hillbilly hegedűszólam a 19. századból, és sokszor sokan feldolgozták az idők során a kezdetektől Bob Wills 1938-as verziójáig, ami lényegesen több volt mint egy hagyományos hegedű feldolgozás. Zongora volt benne, steel gitár és a country dalok előadásaiban akkor még szokatlan dob kísérte. Ez a cucc volt Berry felvételének bázisa.
A B oldalon a Wee Wee Hours szerepelt. A számot a későbbiekben rengetegen feldolgozták Az All Music Guide több mint 70-et ismer, köztük ban Elvis Presley, Chubby Checker és Carl Perkins is. Bár a lemez csak a 20-as helyezések közé került be a Billboard poplistáján, da a hatása felmérhetelen és abszolút alapvető a maga nemében. Végre megtörtént, hogy egy fekete rock & roll korong a legszélesebb közönségrétegnek bejött; a fehér tizenévesektől a Dél hillbilly közönségéig, zenészeiig (a fiatal Elvis Presley-nek még egy éve volt az országos áttörésig, gyorsan át is vette show-jába a Maybellene-t). Sikerében nagy szerepe volt Berry ragyogó 24 ütemnyi gitárszólójának a középrészben, a szöveg fantáziadús rímeinek, a tiszta erőteljes dobolásnak, mind mind jelezte, a rock and roll megérkezett, nem vitás. A New York-i disc jockey-nek, Alan Freed-nek igen nagy szerepe volt abban, hogy mindez eljutott a fehér tizenéves közönség fülébe. Feed részt kapott a Chesstől a szerzői jogdíjakból a reklámért. Freed volt az első fehér DJ/promóter, aki következetesen alkalmazta Berryt extravagáns showműsoraiban a Brooklyn Fox és a Paramount színházakban (többségükben fehér közönség előtt); és amikor Hollywood filmbe szólította egy év múlva és később, Freed biztosította, hogy Chuck szerepeljen vele - a Rock! Rock! Rock!, a Go, Johnny, Go!, és a Mister Rock'n'Roll.című filmekben. Alig egy éven belül Chuck az egy este 15 dollárt kereső fekete blues-pickerből szenzáció lett, s ezzel megérkezett a szórakoztató zene egy új korszakának hajnala, amit rock & rollnak hívunk.
Berry korai LP-i főleg jól előadott blues és rhythm and blues sztenderdeket tartalmaztak. 1957 őszén Berry csatlakozott az Everly Brothers, Buddy Holly és más feltörekvő, új rock and roll sztárok Egyesült Államokat bejáró turnéjához. Slágerek 1957 és 1959 között tucatszám szaporodtak, kislemezei rendre a Top 10 éllovasai közé tartoztak mint a School Days, a Rock and Roll Music, a Thirty Days, a Sweet Little Sixteen, a Carol, a Too Much Monkey Business, a Brown Eyed Handsome Man, a Back in the U.S.A., a You Can't Catch Me, a Little Queenie és a Johnny B. Goode. Ezek a számok a mai napig játszott alapművek. Könnyed blues melódiák country and western hatással elejüktől végükig gazdagon pengetett gitárhangzással, virtuóz és hangulatos szólókkal, fel lehet fedezni bennük némi latinos, spanyolos mellékízt is – ilyen például a La Juanda és a Havana Moon.
Chuck Berry két korai rock’n’roll filmben is feltűnt. Az első - a Rock, Rock, Rock – 1956-ban került mozikba, ebben a You Can’t Catch Me-t játszotta el. Egy 1959-es filmben rövid szöveges szerepet kapott, a Go, Johnny, Go!-ban önmagát játszotta Alan Freed, a híres new yorker disc jockey (Moondog) mellett. Itt is előadott pár dalt (Johnny B. Goode, Memphis, Tennessee, Little Queenie)
Berry nemcsak állandóan jelent volt a rockszíntéren, járva az országot látványos showműsorával, rendszeresen fellépve a televíziókban és filmekben szerepelve, de elég okos volt hozzá, hogy ne hagyja parlagon heverni hirtelen jött show business-karrierjének tekintélyes hasznát. Keményen kezdett, ingatlanokba kezdett befektetni St. Louisban, 1958-ban egy fehérek és feketék számára egyaránt nyitva álló éjszakai szórakozóhelyet nyitott, a Club Bandstand-et, a helyi felső tízezer megdöbbenésére. Az átlag R&B sztár a szemükben nem ilyen volt, nem tett ilyeneket, maximum feltünő és csiricsáré ruhákban járt, hatalmas, új Cadillacet vett és beköltözött a legszebb házba a fekete negyedben. De hogy sikeres üzletember legyen?! Ez nem fért a fejükbe. Berry okos volt, tele hozzáértésről tanúskodó tervekkel, például egy szórakoztató park nyitásának elképzelésével Wentzville mellett. Berry kilógott az sorból, kiemelkedett az átlagból, nem illett bele a helyi oligarchia elképzeléseibe, ezért keményen lecsaptak, mint a pörölykalapács, amikor az alább ismertetendő apacs indiánlány affér megtörtént. Többek szerint a vád teljesen megalapozatlan, puszta kitaláció volt.
Botrányok?
1959 decemberében, miután már jó pár slágere volt és gyakran turnézott országszerte, összeakasztott a törvénnyel. 1959-ben, abban az évben, amikor Buddy Holly repülőgép-szerencsétlenség következtében meghalt, Elvis a hadseregben szolgált Európában és Little Richard lelkész lett, Chuck Berry-t kétszer is letartóztatták. Először Mississippi államban, mert kikezdett egy fehér lánnyal. Abban az időben, ott ez egy fekete részéről bűncselekménynek számított. Még ugyanabban az évben letartóztatták kiskorú megrontása vádjával, miután egy Mexikóban megismert 14 éves amerikai apacs indián pincérnőt vitt volna át a határon, hogy St. Louis-ban ruhatárosnőként dolgozzon a Bandstand-ben, Berry éjszakai mulatójában. Berry annyit hozott fel védelmére, hogy a lány azt mondta neki, hogy 20 éves, és fogalma sem volt ősi mesterségéről. Az ügyet perre vitték, de egy nyíltan rasszista és ellenséges bíró miatt a tárgyalás elmaradt. A második tárgyaláson 1962-ben Berry-t elítélték, 5000 dolláros bírságot és 3 (egyes források szerint 2) évi börtönt róttak ki rá. 16 hónapot töltött le belőle.
Ez az eset összekapcsolva más korai rock and roll skandallumokkal – mint Jerry Lee Lewis házassága 13 éves kuzinjával és Alan Freed megvesztegetési ügyei, hogy mit játsszon a rádiójában – a rock and roll-t rossz fényben tüntette fel az amerikaiak kispolgári derékhada szemében.
(1990-ben néhány nő ismét feljelentette, akik azt állították, hogy Berry videokamerát szereltetett St. Louis-i étterme női mosdójába. A panaszhoz összesen 59 nő csatlakozott. Berry életrajzírója, Bruce Pegg becslése szerint ez az ügy 1,2 millió dollár perköltséget vett ki a sztár zsebéből. Chuck hat havi felfüggesztett börtönbüntetést kapott, amelyet két éves próbaidőre felfüggesztettek, és elrendelték, hogy egy helyi kórház javára 5000 dollárt adományozzon.)
Mindenesetre éppen mire Berry 1963-ban kijött a börtönből, zenei pályája megint meredeken felfelé ívelt, köszönhetően a brit inváziónak, ami akkoriban kezdődött az Államokban. A brit teenagerek felfedezték Berry zenéjét, számaiból a szigetországban újra slágerek lettek. Röviddel ezután Amerika felfedezte a Beatlest és a Rolling Stonest. A legtöbb jelentős angol zenekar, mint a Beatles vagy a Rolling Stones, vagy az Animals előszeretettel dolgozták föl Berry korai bluesos, hillbillys, pörgős rock and roll-jait. A két fiatal angol együttes zenei indulása a Berry stílusú rock’n’roll-on alapult. A Stones korai lemezei szinte Berry dal-listák voltak. 1964-65-ben Chuck Berrynek hat kislemeze jelent meg és jutott a U.S.Hot 100-ba, mint a No Particular Place To Go (10. hely), a You Never Can Tell (14. hely) és a Nadine (23. hely). Tehát ahelyett, hogy a börtönből szabadulva megbélyegzett emberré vált volna, újra világméretű érdeklődés középpontjában találta magát., és zenéjét a beat boom centrumában. Dalai slágerlistákon, ő pedig győzedelmesen volnult végig Nagy-Britannián. És szélesvásznon jelent meg brit híveivel és tanítványaival a földrengető T.A.M.I. Showban 1964-ben. (Amerikai zenés dokumentumfilm, rend.: Steve Binder, Teenage Awards Music International, Santa Monica Civic Auditorium, 1964. október 28-29.)
Chess Records – távozás és visszatérés
1966-ban Berry otthagyta a Chesst és a Mercuryhoz szerződött. Az okok között volt az időközben megváltozott közönségízlésre való reakció és a különböző produkciós technikák, de a váltás nem hozott pozitív eredményt, Berry 1970 és 75 között vissztért a Chess-hez.
1972-ben ki is jött egy slágerrel a Chess-nél – egy élő felvétellel, amin egy korábbi számát játszotta az egyszerre pikáns és gyermeteg My Ding-a-Ling-et. Ez volt Berry egyetlen No. 1 kislemeze; a mai napig népszerű maradt. Ugyanebben az évben megjelent a Reelin’ And Rockin’ élő lemeze. Az ezt követő kislemezek lettek Berry utolsó angol és amerikai top-40 slágerei.
Ahogy az idők változtak, Berrynek is változtatnia kellett, hiszen újfajta közönséget talált maga körül, és amikor a "yeah-yeah-yeah" sikítozást felváltották a peace jelek, Berry hozzáidomította élő előadásait a világhoz, és lassúbb bluesokat, hosszabb improvizációkat kezdett játszani, és ezzel gyorsan a hippifesztiválok körforgásának állandó szereplőjévé vált.
Az évtized végére annyira le volt kötve fellépésekkel mint még soha, minden oldies revival showban fellépett, TV műsorok és fesztiválok jelezték útját. Sok évig úton volt, mindig csak Gibson gitárját vitte magával, mindig bízhatott abban, hogy talál kísérőket, akik ismerik és játsszák zenéjét bárhová is megy. Ezek között volt például Bruce Springsteen vagy Steve Miller, még pályájuk elején. Bruce Springsteen mondja a Hail! Hail! Rock’n’roll-ban, hogy Berry soha nem adott számlistát a koncertekre, elvárta, hogy a zenészek egyből, a bevezető gitár-intro alapján felismerjék a zenét és kísérjék. És soha nem köszönte meg a közreműködést a show befejeztével. Mindennek ellenére, amikor Chuck Berryt beiktatták a Rock and Roll Hall of Fame soraiba, Springsteen szívesen kísérte őt a koncertjén 1995-ben (pedig akkor már a csúcson volt).
1979-ben jelent meg utolsó stúdióalbuma, a Rockit az Atco Records kiadásában.
De egyszer csak megint a törvénnyel akadt problémája 1979-ben, amikor is röviddel egy Fehér Házban tartandó Jimmy Carter-nek szóló fellépés előtt az adóhivatal vádolta meg csalással. Berry-t bűnösnek találták és négy havi börtönre, illetve 1000 órányi közszolgálati munkára ítélték. Ezzel mintha vége lett volna Chuck Berry zenei kreativitásának is. Allen Freed életrajzi filmjében feltűnt még (American Hot Wax) és beiktatták a Rock & Roll Hall of Fame tagjai sorába, ám rendíthetelenül sorra utasította vissza a lehetőségeket új anyagokból történő lemezkészítésre. Élő előadásai is egyre inkább egyenetlenekké váltak, Berry ráadásul egy borzalmas háttérzenekarral játszott és egyre felületesebbé vált. Playback fellépésekre is rávették, ami nem tett jót hitelességének a fiatalabbak szemében, és a régi rajongóknak is csalódást okozott.
1987-ben adta ki első könyvét: Chuck Berry: The Autobiography; és ugyanebben az évben volt látható a rockumenutmfilm, a Hail! Hail! Rock'n'Roll, ami Keith Richards (Rolling Stones) zenei rendezősége alatt élő terjedelemben mutatta be 60. születésnapi koncertjét, világsztárokkal mint vendégelőadókkal. Az 1986-ban készült filmet Taylor Hackford rendezte. Többek között Eric Clapton, Etta James, Robert Cray és Linda Ronstadt emelte a koncert fényét. Berry Gibson ES-355-ösén játszott (az ES 335 luxusváltozatán). Keith Richards egy fekete Fender Custom Telecastert pengetett, Cray Fender Stratocastert és Clapton Gibson 350T-t, ugyanazt a gitár, amit Berry korai lemezei felvételekor használt.
A film egyik csúcsa a jelenet, ahol Berry és Richards kicserélik gitárjaik erősítőjét. Az Image Entertainment 2006 júniusában újra kijött a filmmel, ami az eredeti filmet és bónuszanyagokat is tartalmaz.
Az 1980-as éveg végén Berry saját éttermet nyitott Wentzville-ben (Missouri): a The Southern Air-t. És itt van a Berry Park, szintén a sztár birtokában. Sok éven át Berry nyaranta rock-koncerteket tartott itt, de aztán végül be kellett zárnia a parkot a városiak nyomására sok vendége garázda és mértéktelen szokásai miatt.
Berry ma is folytatja rendszeres fellépéseit, játszik az Államokban és a tengerentúlon (innen) egyaránt. Minden hónap egy szerdáján fellép a a St. Louis szomszédságában levő Delmar Loopban található Blueberry Hill-ben.
Berry a rock and roll avantgarde úttörője, mértékadó hatása volt a rock and roll gitártechnika fejlődésére, zenéje és alakja egyik fő katalizátora volt a rhytm and blues rock and rollá változásának. Az első volt, aki tematizálta a rock and rollt, és szövegeiben definiálta a rock klasszikus témáit: autók, lányok, szórakozás és iskola. Gitárstílusa legendás, sok későbbi nagy gitáros ismerte el olyannak, aki legnagyobb hatással volt gitárjátékára. Amikor Keith Richard köszöntötte a Hall of Fame-be iktatásakor, azt mondta: „Nehéz nekem Chuck Berry-t beiktatnom, hiszen minden hangja, amit játszott, már az enyém.” Richard Berry (csak névrokon) Chuck Berry Havana Moon-ját elismerte saját már klasszikus slágere, a Loui, Loui fő inspirálójaként. John Lennon Berry You Can’t Catch Me-jéből vett kölcsön egy sort a Come Together-hez, Berry zenekiadója Morris Levy utólagos engedélyével. Jó barátok lettek, s nem egy alkalommal játszottak együtt.
Az AC/DC legendás gitárosa, Angus Young sokszor emlegette Bery-t mint legnagyobb hatású példaképét, híres is lett arról, ahogy Berry jellegzetes kacsatáncát alkalmazta saját színpadi gimnasztikájában.
Berry hatalmas hatással volt a rock őt követő generációjára. A Who-ra és Bob Dylan-re. A Beach Boys megaslágere a Surfin’ USA annyira hasonlít Berry Sweet Litle Sixteen-jére, hogy társszerzői minőséget adtak neki, hogy elkerüljék a peres eljárást.
Berry első lemeze, a Maybellene hagyományosan az első valódi rock and roll lemez minősítés egyik állandó esete, ötvözve a blues és country zenét, lányokról és autókról zengve az igazi rock and rollt.
Legtöbb híres lemezét a Chess Records adta ki. A zongoránál általában Johnnie Johnson (1924-2005) Berry saját zenekarából és a legendás lemezproducer és bluesman Willie Dixon a basszuson, Fred Below dobol és persze Berry gitározik.
Leonard Chess-t idézi a 28 Greatest hits album borítója: „Mondtam Chuck-nak, hogy adjunk erősebb beat-et. A többi már történelem, tudod? A kölykök akarták az erős ütemet, a big beat-et, autókat és a fiatal szerelmet. Ez volt a trend, és mi felugottunk rá és meglovagoltuk.”
Chuck Berry 1984-ben Grammy Életműdíjat kapott.
A Minden Idők 100 Legnagyobb Művészei sorában az 5. pozíciót kapta.
Utolsó kommentek