rock.zanza

A „komolyzene” megújítói nem voltak ilyen szerencsések: nem volt mögöttük egy zeneipar, ami érdekelt lett volna ötleteik eladásában, ami persze megkönnyítette, hogy a zeneművészek saját belső törvényeik és ne a piac elvárásai szerint alkossanak, fejlődjenek. De ezek az ideák, kísérletek sok évtizeddel később visszatértek kísérteni az 1910-es, 20-as évek kísérletezői ük-ükunokáinak zenéjében.

Példaként:  Thaddeus Cahill 1906-ban építette az első elektronikus hangszert (telharmónium, amit dinamófonnak is neveznek, elsősorban ezt tekinthetjük a szintik és elektromos orgonák ősének).

1906-ban A zeneművészet új esztétikájának vázlata ("Entwurf einer neuen Aesthetik der Tonkunst") című írásában Ferruccio Busoni egy újfajta, "szabad" zenét hirdet meg, amely különválik a hagyományos formáktól (ennyiben "abszolút"), megjósolva a disszonancia és az elektromosság használatát a zenei kompozícióban.

1913-ban az olasz futurista képzőművész, Luigi Russolo, olyannyira átlelkesült Balilla Pratella egy kompozíciójának 1913-as zenekari alőadásától, hogy megfogalmazott egy kiáltványt egy, a szerzőnek írott levél formájában, melynek címe A zajok művészete ("L'Arte dei Rumori") Kiátványa és rákövetkező kísérletei az intonarumori-kkal (zaj-intonátorok), melyek a nagyvárosi ipari hangokat utánozták, egy életképes üzenetet közvetített az utókornak, azt eredményezve, hogy Russolo a kortárs „poszt-digitális” zene „nagyapja” címet kapta. A futuristák úgy tekintettek az indusztriális életre, mint a szépség forrására, mely számukra egy folyamatosan zajló szimfóniát szolgáltatott. Autók motorzaja, gépek, gyárak, telefonok és elektromosság – általában sz ipari és nagyvárosi eredető zajszövet, a 20. század szinte folyamatos lármája a futurista művészek hangzó kísérletei számára gazdag palettát jelentettek. Russolo kinyilvánította, hogy a Zaj lesz a 20. század hangja, különösen a gépek által produkált zaj, amelyeket „zajintonátoraival”be is mutatott.

1916ban Henry Cowell kvartetteket komponált, olyan  ritmus- és hangcsoport-kombinációkkal, amelyeket ember hagyományos hangszereken nem is volt képes lejátszani.

Henry Cowell (1897-1965) hangcsoportokat vezetett be a zongorás zenében is. A Banshee (Családi kísértet) és az Aeolian Harp (Eolhárfa) jó példák sajátos kompozíciós technikájára.

1920ban Eric Satie nem meghallgatásra szolgáló zenéket komponált ("musique d'ameublement", bútorzenék) az "ambient music" első korai megnyilvánulásaként, előfutáraként. Zene, amely nem hallgatásra született, hanem az élet élményeinek (például egy ebédnek, egy házassági szerződés aláírásának vagy a vendégek fogadásának) hangjainak felfokozásával való bemutatására.

1922-ben Laszlo Moholy-Nagy a fonográf lemezeket ajánlotta a zene „csinálásához” is nemcsak reprodukálásához.

1923-ban Arnold Schoenberg megalkotta a kompozíció 12 hangos rendszerét (dodekafón hangsor), alkalmazta a szerializmust kompozícióiban. A szeriális zene: a modern zene egyik komponálási módszere, melynek első válfaja a dodekafónia volt. Radikálisan szakít a tonalitás törvényszerűségeivel, eszménye a sorelv (széria) szigorú megtartásával matematikailag szinte totálisan determinált zene. Némelyeknél ez nihilisztikus kiüresedettségig fajulhat, másoknál viszont a modern kor egyes társadalmi-emberi problémáit érzékeltetheti.

1928-ban Maurice Martenot megépített egy új elektronikus hangszert, az  Ondes-Martenot-ot.

(először Ondes Musicales-nek hívták). A hangszer ugyanazt az alapötletet használta, mint a Theremin, de rádióantenna helyett egy mozgatható elektródát használt a kapacitásváltozatok létrehozásához. Az előadók egy gyűrűt viseltek, amely a billentyűzet fölött siklott. A hangszer szubtraktív szintézist alkalmazott. Honegger, Messiaen, Milhaud, Dutilleux és Varese zeneszerzők mind írtak zenét erre a hangszerre.  

1927-ben az 1896-ban Szentpéterváron született orosz komponista, Leon Theremin alias Lew Sergejewitsch Termen előadta első concertoját "theremin"-jén.  Theremin, aki Mooghoz hasonlóan fizikus doktor volt fejlesztette ki talán az összes elektronikus hangszer közül a legkísértetiesebbet. Ätherophonján, melyet később feltalálója után egyszerűen "Theremin"-nek neveztek, úgy játszott, mintha kísértetkéz játszott volna rajta: pusztán a tenyerek elektromágneses feszültségmezőben történő mozgatásával jöttek létre hangok, melyek egy hangszórómembránra átvíve már nagyon hasonlóak voltak a későbbi szintetizátorhangokhoz. Az 1921-ben előállított Theremin működési módja is meglehetősen közel állt a 43 évvel fiatalabb Moog szintetizátorokéhoz: oszcilláló hangképzés hanghullámok modulációjával és egymásra helyezésével.

1930-ban Leon Theremin megalkotta első ritmusgépét, a "Rhythmicon"-t.

Henry Cowell Leon Theremin-nel együtt dolgozott a Rhythmicon megépítésén, egy hangszerén, amely metrikus kombinációk gyakorlatilag korlátlan összetételét tudta játszani. Ezzel a hangszerrel írta Cowell a Rhytmicana Concerto-t. Theremin professzor többi találmánya jórészt eltűnt. A Rhytmicon-t, a láthatatlan dobokat Lavinia Williams magával vitte Haiti szigetére, ahol zeneiskolájának növendékei gyakoroltak rajta Lavinia Williams haláláig. A készüléket elkobozta a táncosnőt meggyilkoló haiti diktatúra titkosrendőrsége, azóta nem tudni róla.  Leon Theremin csak az orosz rendszerváltozást követően 1991-ben, 93 éves korában került újra elő Moszkvában. Amerikai barátai New Yorkba vitték, ahol érkezése csaknem akkora szenzációt keltett, mint amikor 1927-ben először látogatott az Államokba. 1991-ben ismerkedett meg Bob Moog-al, aki megmutatta neki az általa kifejlesztett szintetizátort és félvezetőkkel működő theremint. A tudós amerikai felesége, Lavinia Williams már nem élt. Újra találkozott Clara Rockmore-al. Együtt adtak nagysikerű theremin-koncertet a New York-i Radio City Music Hall-ban. A koncert másnapján, New York utcáin sétálva Professzor Theremin szívrohamban meghalt. Clara Rockmore, minden idők legnagyobb theremin-virtuóza két év múlva követte barátját a halálba. 

1931-ben Edgar Varese bemutatta az Ionisationt csupán ütőhangszerekre írt darabját.

Mindezeket az embereket kisebb-nagyobb mértékben excentrikus figuráknak tekintették korukban,  a hivatalos, intézményes zenei világ elutasította őket és munkásságukat sem fogadta be. Ám mégis ők voltak, akik pontosan látták és műveikben megjósolták a jövőt. Az ő ötleteik nélkül ma nem lenne ambient, elektro, techno, ipari vagy disco-zene