rock.zanza

CHUCK BERRY

[ Rockzanza => Rocknotes => RadioiM  ]
Charles Edward Anderson "Chuck" Berry (sz.: 1926. október 18. St. Louis, Missouri) – gitáros, énekes, dalszerző. A korai rock and roll harmadik meghatározó figurája. Hatása szinte felbecsülhetetlen. Egyike a rock & roll pionírjainak. Cub Koda gitáros, DJ és szakíró (All Music Guide) azt írta: „A rock & roll áttörés nagy művészei közül senki nem volt a további zenei fejlődés szempontjából olyan fontos mint Chuck Berry. Ő volt a legnagyobb dalszerző, a rock’n’roll megszólalás legnagyobb hatású formálója, a legjobb gitárosok egyike, és az egyik legjelentősebb előadó.” John Lennon tömörebben így fogalamazott: „Ha megpróbálnál más nevet adni a rock and rollnak, ’Chuck Berry’-nek kellene nevezned.”

Még Frank Zappa is – a maga visszafogott stílusában – elismerően nyilatkozott róla: „Chuck Berry? Hát, egy időben szerettem, még középiskolás koromban. Az olyan dalokat, mint a Havanna Mill és a Wee Wee Hours, amelyek a sláger kislemezei B oldalain voltak - a bluesosabb dolgokat. A legnagyobb újítása azon a kacsaszerű koreográfián kívül a két, illetve háromfogásos gitárszólók voltak - a sorok harmonizáltak, mert két húron játszott egyszerre.”

 
Egészen egyszerűen Berry nélkül nem lenne (vagy legalábbis nem olyan lenne) Beatles, Rolling Stones, Beach Boys, Bob Dylan és még millióan mások sem. Nem lenne az a bizonyos „Chuck Berry guitar intro”, ami sokakat állított a rock pártjára. A rockabilly jazzes bicegése, kipi-kopácsolása soha nem vált volna Berry nélkül a rock & roll 4/4-es zakatolásává. Nem lennének nélküle a rock-szövegekre jellemző mániákus szójátékok, gyakorlatilag a rock & roll dalszerzés egész története és művészeti jelentősége lenne szegényesebb Berry hiányában. Aki nem ismeri el Berry alapvető, univerzális beindító hatását és jelentőségét zenéje hangzásában és a rock’n’roll-show image-ében, az csupán saját tudatlanságát árulja el a rock fejlődése tekintetében. Berry a rock and roll első nagy Teremtője. Lehet, hogy Presley lobbantotta be a rock and roll képzelőerejét, de Chuck Berry a szívdobbanása és az értelme. Míg Elvis egy vidéki fiú, egy countryboy volt, aki bizonyos mértékig úgy énekelt, mint egy fekete, Chuck Berry igazi volt: tükröt tartott a country elé, milyen is az, hogy szól, ha átszűrődik a rhythm and blues végletes érzékenységén, és megszületik az igazi örtözet: ROCK AND ROLL.

 
Berry az elsők közt volt, akit a a halhatalanok közé emeltek a Rock and Roll Hall of Fame 1986-os nyitásakor. 2000-ben a Kennedy Centers Honors olyanokkal együtt díjazta mint Mikhail Baryshnikov orosz balettművész, Plácido Domingo, Angela Lansbury sokdíjas színésznő és Clint Eastwood. A Rolling Stone 2004-es listáján – A halhatatlanok: Minden idők 100 legnagyobb művésze  - az 5. helyre sorolta.

 
Berry St. Louisban, Missouri államban született (jóllehet néhány biográfusa San Jose-t (California) jelöli születési helyeként) egy hatgyermekes családban harmadikként. St. Louis „The Ville” nevű negyedében nőtt fel, ez egyike volt a város azon negyedeinek, ahol a feketéknek saját ingatlanjuk lehetett, ennek következtében a fekete prosperitás szinonímájává vált a városban, az államban. Apja vállakozó és a babtista templom melletti diakónus, az anyja egyházi elöljáró. Középosztálybeli neveltetése lehetővé tette számára, hogy korán felébredő zenei érdeklődését követhesse, első nyilvános fellépésére még a középiskolában sor került. Tehetséges gyerek volt, a költészet és a blues szeretetére nevelték, nyert is egy középiskolai versenyt egy Jay McShann big band szám gitár-ének átdolgozásával, a Confessin’ the Blues-zal.

 
1944-ben, még az érettségi előtt letartóztatták és bűnösnek találták rablásban, amit barátaival követett el Kansas Cityben. 1987-ben kiadott önéletrajzában elmeséli a történetet. Az autójuk lerobbant az országúton, nem tudtak hazamenni, leintettek egy elhaladó autót, és egy nem működő pisztollyal kiszállásra kényszerítették a vezetőt, aki a közeli telefonfülkéből felhívta a rendőrséget, akik gyorsan utolérték a kocsit, és letartóztatták őket.

Korai évek
A szomszédos borbély gyámkodása alatt Berry egy négyhúros tenor gitárból megépített egy szokásos hathúros darabot, és hamarosan East St. Louis klubjaiban találjuk, mindenhol fellép ahová hívják. Tehát az ifjú Chuck már koratizenévesként érzi és játssza a bluest. 1953 elejére már fellépett a Johnnie Johnson Trióval – ahogy azt az 1987-es Taylor Hackford filmben ("Chuck Berry: Hail! Hail! Rock 'n' Roll") hallhatjuk - a zenekar Kelet St. Louis (Illinois) egy népszerű klubjában játszott, a Cosmopolitanben. Az együttes névadója Johnnie Johnson pianista, akivel Berry sokáig, Johnson 2005-ös haláláig dolgozott együtt. Jóllehet a zenekar legfőképp bluesokat és balladákat játszott, abban az időben a helyi fehér közönség körében a legnépszerűbb a hillbilly zene volt. Berry írja: „Igazából rákényszerítettek bennünket country cuccok előadására. Az eredeti fekete közönségünk körében egyre többen suttogták ’ki az a fekete hillbilly zenész a Cosmóban?’, néhányszor ugyan kinevettek, de aztán ők is kezdték elfogadni és élvezettel hallgatták és táncoltak erre a zenére.” Berryék úgy számoltak, hogy ez a fajta show nagyobb fehér közönséget hozhat a klubnak és a zanekarnak. Az ő zsebükben volt a pénz! Nat King Cole és Muddy Waters dalait is játszani kezdték. „Nat Cole-t hallgatva rögtön arra gondoltam, hogy ezeket a dalokat bizonyos távolságtartással kell elénekelnem.” – mondta – „Muddy Waters dalai arra ösztönöztek, hogy kiszabadítsam, felhozzam őket a közeg börtönéből, ahonnan jöttek, a gyapotföldekről. Amikor hillbilly dalokat játszottam, arra törekedtem hogy még keményebbek és fehérebbek legyenek. Mindent egybevetve, az volt a szándékom, hogy a fekete és a fehér közönséget is megtartsam, a legkülönbözőbb dalokat adhak elő, mindet a saját nyelvén.” Berry érzéke a show-hoz, párosulva feltűnő tehetségével, kimeríthetetlen ötleteivel, hogy új verzéket adjon az öreg favoritokhoz, kedvencekhez, hamarosan azt eredményezte, hogy neve vidékszerte közszájon forgott. A Johnny Johnson trióból gyorsan Chuck Berry Trió lett, és az Ike Turner’s Rhythm Kinggel igazi versengésben a fekete közösség fő attrakciójává, kedvencévé vált.

De Berry ennél többre vágyott. Lemezt akart készíteni.

1955 májusában Chuck Berry Chicagóba utazott, ahol találkozott Muddy Waters-szel, aki egy rövid beszélgetés során azt javasolta, vegye fel a kapcsolatot Leonard Chess-szel a Chess Records-tól. A Chess az electric blues alapkadója volt. Berry úgy vélte, hogy a Chess-t nyilván blues-ai fogják inkább érdekelni, így meglepődött, hogy  – miután meghallgatta Berry otthon készült demo-szalagját - az Ida Red hillbillyje keltette fel leginkább Chess érdeklődését. Ezekben az években Chess azt észlelte, hogy kezd szűkülni a piac, és kutatta mi van a rhythm and blues-on túl, ami kimozdíthatná, fellendíthetné a stagnáló eladásokat. Úgy gondolta, Berry lehet az a művész, aki ezt megteheti. 1955. május 21-én felvették a Maybellene-t (ez lett az Ida Red új címe) Johnny Johnsonnal, Jerome Green-nel (Bo Diddley zenekarából) , Jasper Thomas dobossal és a blues-legenda Willie Dixon basszusozott. A Maybellene felkerült a poplistákra is és 1. helyezett lett a rhythm and blues listákon. A Rolling Stone későbbi vélemyénye szerint a Maybellene-nel született meg rock and roll-gitározás. A dalt eredetileg Bob Wills vette lemezre 1938-ban Ida Red címmel és Russ Frato volt a szerző. Az Ida Red lényegében egy tradicionális amerikai hillbilly hegedűszólam a 19. századból, és sokszor sokan feldolgozták az idők során a kezdetektől Bob Wills 1938-as verziójáig, ami lényegesen több volt mint egy hagyományos hegedű feldolgozás. Zongora volt benne, steel gitár és a country dalok előadásaiban akkor még szokatlan dob kísérte. Ez a cucc volt Berry felvételének bázisa.

A B oldalon a Wee Wee Hours szerepelt. A számot a későbbiekben rengetegen feldolgozták Az All Music Guide több mint 70-et ismer, köztük ban Elvis Presley, Chubby Checker és Carl Perkins is. Bár a lemez csak a 20-as helyezések közé került be a Billboard poplistáján, da a hatása felmérhetelen és abszolút alapvető a maga nemében. Végre megtörtént, hogy egy fekete rock & roll korong a legszélesebb közönségrétegnek bejött; a fehér tizenévesektől a Dél hillbilly közönségéig, zenészeiig (a fiatal Elvis Presley-nek még egy éve volt az országos áttörésig, gyorsan át is vette show-jába a Maybellene-t). Sikerében nagy szerepe volt Berry ragyogó 24 ütemnyi gitárszólójának a középrészben, a szöveg fantáziadús rímeinek, a tiszta erőteljes dobolásnak, mind mind jelezte, a rock and roll megérkezett, nem vitás. A New York-i disc jockey-nek, Alan Freed-nek igen nagy szerepe volt abban, hogy mindez eljutott a fehér tizenéves közönség fülébe. Feed részt kapott a Chesstől a szerzői jogdíjakból a reklámért. Freed volt az első fehér DJ/promóter, aki következetesen alkalmazta Berryt extravagáns showműsoraiban a Brooklyn Fox és a Paramount színházakban (többségükben fehér közönség előtt); és amikor Hollywood filmbe szólította egy év múlva és később, Freed biztosította, hogy Chuck szerepeljen vele - a Rock! Rock! Rock!, a Go, Johnny, Go!, és a Mister Rock'n'Roll.című filmekben. Alig egy éven belül Chuck az egy este 15 dollárt kereső fekete blues-pickerből szenzáció lett, s ezzel megérkezett a szórakoztató zene egy új korszakának hajnala, amit rock & rollnak hívunk.

1956 júniusának végére Barry Roll Over Beethoven-je a 29. a Billboard Top 100-on. A B oldalon a Drifting Heart. A Rolling Stone és Cub Coda (All Music Guide) szerint ezt a dalt arra való reakcióként írta, hogy húga Lucy állandóan klasszikus zenét játszott az otthoni zongorán, amikor Chuck saját zenéjét akarta volna zongorázni.

Berry korai LP-i főleg jól előadott blues és rhythm and blues sztenderdeket tartalmaztak. 1957 őszén Berry csatlakozott az Everly Brothers, Buddy Holly és más feltörekvő, új rock and roll sztárok Egyesült Államokat bejáró turnéjához. Slágerek 1957 és 1959 között tucatszám szaporodtak, kislemezei rendre a Top 10 éllovasai közé tartoztak mint a School Days, a Rock and Roll Music, a Thirty Days, a Sweet Little Sixteen, a Carol, a Too Much Monkey Business, a Brown Eyed Handsome Man, a Back in the U.S.A., a You Can't Catch Me, a Little Queenie és a Johnny B. Goode. Ezek a számok a mai napig játszott alapművek. Könnyed blues melódiák country and western hatással elejüktől végükig gazdagon pengetett gitárhangzással, virtuóz és hangulatos szólókkal, fel lehet fedezni bennük némi latinos, spanyolos mellékízt is – ilyen például a La Juanda és a Havana Moon.

 
Chuck Berry két korai rock’n’roll filmben is feltűnt. Az első - a Rock, Rock, Rock – 1956-ban került mozikba, ebben a You Can’t Catch Me-t játszotta el. Egy 1959-es filmben rövid szöveges szerepet kapott, a Go, Johnny, Go!-ban önmagát játszotta Alan Freed, a híres new yorker disc jockey (Moondog) mellett. Itt is előadott pár dalt (Johnny B. Goode, Memphis, Tennessee, Little Queenie)

 
Berry nemcsak állandóan jelent volt a rockszíntéren, járva az országot látványos showműsorával, rendszeresen fellépve a televíziókban és filmekben szerepelve, de elég okos volt hozzá, hogy ne hagyja parlagon heverni hirtelen jött show business-karrierjének tekintélyes hasznát. Keményen kezdett, ingatlanokba kezdett befektetni St. Louisban, 1958-ban egy fehérek és feketék számára egyaránt nyitva álló éjszakai szórakozóhelyet nyitott, a Club Bandstand-et, a helyi felső tízezer megdöbbenésére. Az átlag R&B sztár a szemükben nem ilyen volt, nem tett ilyeneket, maximum feltünő és csiricsáré ruhákban járt, hatalmas, új Cadillacet vett és beköltözött a legszebb házba a fekete negyedben. De hogy sikeres üzletember legyen?! Ez nem fért a fejükbe. Berry okos volt, tele hozzáértésről tanúskodó tervekkel, például egy szórakoztató park nyitásának elképzelésével Wentzville mellett. Berry kilógott az sorból, kiemelkedett az átlagból, nem illett bele a helyi oligarchia elképzeléseibe, ezért keményen lecsaptak, mint a pörölykalapács, amikor az alább ismertetendő apacs indiánlány affér megtörtént. Többek szerint a vád teljesen megalapozatlan, puszta kitaláció volt.

Botrányok?

1959 decemberében, miután már jó pár slágere volt és gyakran turnézott országszerte, összeakasztott a törvénnyel. 1959-ben, abban az évben, amikor Buddy Holly repülőgép-szerencsétlenség következtében meghalt, Elvis a hadseregben szolgált Európában és Little Richard lelkész lett, Chuck Berry-t kétszer is letartóztatták. Először Mississippi államban, mert kikezdett egy fehér lánnyal. Abban az időben, ott ez egy fekete részéről bűncselekménynek számított. Még ugyanabban az évben letartóztatták kiskorú megrontása vádjával, miután egy Mexikóban megismert 14 éves amerikai apacs indián pincérnőt vitt volna át a határon, hogy St. Louis-ban ruhatárosnőként dolgozzon a Bandstand-ben, Berry éjszakai mulatójában. Berry annyit hozott fel védelmére, hogy a lány azt mondta neki, hogy 20 éves, és fogalma sem volt ősi mesterségéről. Az ügyet perre vitték, de egy nyíltan rasszista és ellenséges bíró miatt a tárgyalás elmaradt. A második tárgyaláson 1962-ben Berry-t elítélték, 5000 dolláros bírságot és 3 (egyes források szerint 2) évi börtönt róttak ki rá. 16 hónapot töltött le belőle.

Ez az eset összekapcsolva más korai rock and roll skandallumokkal – mint Jerry Lee Lewis házassága 13 éves kuzinjával és Alan Freed megvesztegetési ügyei, hogy mit játsszon a rádiójában – a rock and roll-t rossz fényben tüntette fel az amerikaiak kispolgári derékhada szemében.

(1990-ben néhány nő ismét feljelentette, akik azt állították, hogy Berry videokamerát szereltetett St. Louis-i étterme női mosdójába. A panaszhoz összesen 59 nő csatlakozott. Berry életrajzírója, Bruce Pegg becslése szerint ez az ügy 1,2 millió dollár perköltséget vett ki a sztár zsebéből. Chuck hat havi felfüggesztett börtönbüntetést kapott, amelyet két éves próbaidőre felfüggesztettek, és elrendelték, hogy egy helyi kórház javára 5000 dollárt adományozzon.)

British beat boom
Mindenesetre éppen mire Berry 1963-ban kijött a börtönből, zenei pályája megint meredeken felfelé ívelt, köszönhetően a brit inváziónak, ami akkoriban kezdődött az Államokban. A brit teenagerek felfedezték Berry zenéjét, számaiból a szigetországban újra slágerek lettek. Röviddel ezután Amerika felfedezte a Beatlest és a Rolling Stonest. A legtöbb jelentős angol zenekar, mint a Beatles vagy a Rolling Stones, vagy az Animals előszeretettel dolgozták föl Berry korai bluesos, hillbillys, pörgős rock and roll-jait. A két fiatal angol együttes zenei indulása a Berry stílusú rock’n’roll-on alapult. A Stones korai lemezei szinte Berry dal-listák voltak. 1964-65-ben Chuck Berrynek hat kislemeze jelent meg és jutott a U.S.Hot 100-ba, mint a No Particular Place To Go (10. hely), a You Never Can Tell (14. hely) és a Nadine (23. hely). Tehát ahelyett, hogy a börtönből szabadulva megbélyegzett emberré vált volna, újra világméretű érdeklődés középpontjában találta magát., és zenéjét a beat boom centrumában. Dalai slágerlistákon, ő pedig győzedelmesen volnult végig Nagy-Britannián. És szélesvásznon jelent meg brit híveivel és tanítványaival a földrengető T.A.M.I. Showban 1964-ben. (Amerikai zenés dokumentumfilm, rend.: Steve Binder, Teenage Awards Music International, Santa Monica Civic Auditorium, 1964. október 28-29.)

Chess Records – távozás és visszatérés

1966-ban Berry otthagyta a Chesst és a Mercuryhoz szerződött. Az okok között volt az időközben megváltozott közönségízlésre való reakció és a különböző produkciós technikák, de a váltás nem hozott pozitív eredményt, Berry 1970 és 75 között vissztért a Chess-hez.

1972-ben ki is jött egy slágerrel a Chess-nél – egy élő felvétellel, amin egy korábbi számát játszotta az egyszerre pikáns és gyermeteg My Ding-a-Ling-et. Ez volt Berry egyetlen No. 1 kislemeze; a mai napig népszerű maradt. Ugyanebben az évben megjelent a Reelin’ And Rockin’  élő lemeze. Az ezt követő kislemezek lettek Berry utolsó angol és amerikai top-40 slágerei.

 
Ahogy az idők változtak, Berrynek is változtatnia kellett, hiszen újfajta közönséget talált maga körül, és amikor a "yeah-yeah-yeah" sikítozást felváltották a peace jelek, Berry hozzáidomította élő előadásait a világhoz, és lassúbb bluesokat, hosszabb improvizációkat kezdett játszani, és ezzel gyorsan a hippifesztiválok körforgásának állandó szereplőjévé vált.

Az évtized végére annyira le volt kötve fellépésekkel mint még soha, minden oldies revival showban fellépett, TV műsorok és fesztiválok jelezték útját. Sok évig úton volt, mindig csak Gibson gitárját vitte magával, mindig bízhatott abban, hogy talál kísérőket, akik ismerik és játsszák zenéjét bárhová is megy. Ezek között volt például Bruce Springsteen vagy Steve Miller, még pályájuk elején. Bruce Springsteen mondja a Hail! Hail! Rock’n’roll-ban, hogy Berry soha nem adott számlistát a koncertekre, elvárta, hogy a zenészek egyből, a bevezető gitár-intro alapján felismerjék a zenét és kísérjék. És soha nem köszönte meg a közreműködést a show befejeztével. Mindennek ellenére, amikor Chuck Berryt beiktatták a Rock and Roll Hall of Fame soraiba, Springsteen szívesen kísérte őt a koncertjén 1995-ben (pedig akkor már a csúcson volt).

1979-ben jelent meg utolsó stúdióalbuma, a Rockit az Atco Records kiadásában.

 
De egyszer csak megint a törvénnyel akadt problémája 1979-ben, amikor is röviddel egy Fehér Házban tartandó Jimmy Carter-nek szóló fellépés előtt az adóhivatal vádolta meg csalással. Berry-t bűnösnek találták és négy havi börtönre, illetve 1000 órányi közszolgálati munkára ítélték. Ezzel mintha vége lett volna Chuck Berry zenei kreativitásának is. Allen Freed életrajzi filmjében feltűnt még (American Hot Wax) és beiktatták a Rock & Roll Hall of Fame tagjai sorába, ám rendíthetelenül sorra utasította vissza a lehetőségeket új anyagokból történő lemezkészítésre. Élő előadásai is egyre inkább egyenetlenekké váltak, Berry ráadásul egy borzalmas háttérzenekarral játszott és egyre felületesebbé vált. Playback fellépésekre is rávették, ami nem tett jót hitelességének a fiatalabbak szemében, és a régi rajongóknak is csalódást okozott.

 
1987-ben adta ki első könyvét: Chuck Berry: The Autobiography; és ugyanebben az évben volt látható a rockumenutmfilm, a Hail! Hail! Rock'n'Roll, ami Keith Richards (Rolling Stones) zenei rendezősége alatt élő terjedelemben mutatta be 60. születésnapi koncertjét, világsztárokkal mint vendégelőadókkal. Az 1986-ban készült filmet Taylor Hackford rendezte. Többek között Eric Clapton, Etta James, Robert Cray és Linda Ronstadt emelte a koncert fényét. Berry Gibson ES-355-ösén játszott (az ES 335 luxusváltozatán). Keith Richards egy fekete Fender Custom Telecastert pengetett, Cray Fender Stratocastert és Clapton Gibson 350T-t, ugyanazt a gitár, amit Berry korai lemezei felvételekor használt.

A film egyik csúcsa a jelenet, ahol Berry és Richards kicserélik gitárjaik erősítőjét. Az Image Entertainment 2006 júniusában újra kijött a filmmel, ami az eredeti filmet és bónuszanyagokat is tartalmaz.

 
Az 1980-as éveg végén Berry saját éttermet nyitott Wentzville-ben (Missouri): a The Southern Air-t. És itt van a Berry Park, szintén a sztár birtokában. Sok éven át Berry nyaranta rock-koncerteket tartott itt, de aztán végül be kellett zárnia a parkot a városiak nyomására sok vendége garázda és mértéktelen szokásai miatt.

 
Berry ma is folytatja rendszeres fellépéseit, játszik az Államokban és a tengerentúlon (innen) egyaránt. Minden hónap egy szerdáján fellép a a St. Louis szomszédságában levő Delmar Loopban található Blueberry Hill-ben. 

Berry a rock and roll avantgarde úttörője, mértékadó hatása volt a rock and roll gitártechnika fejlődésére, zenéje és alakja egyik fő katalizátora volt a rhytm and blues rock and rollá változásának. Az első volt, aki tematizálta a rock and rollt, és szövegeiben definiálta a rock klasszikus témáit: autók, lányok, szórakozás és iskola. Gitárstílusa legendás, sok későbbi nagy gitáros ismerte el olyannak, aki legnagyobb hatással volt gitárjátékára. Amikor Keith Richard köszöntötte a Hall of Fame-be iktatásakor, azt mondta: „Nehéz nekem Chuck Berry-t beiktatnom, hiszen minden hangja, amit játszott, már az enyém.” Richard Berry (csak névrokon) Chuck Berry Havana Moon-ját elismerte saját már klasszikus slágere, a Loui, Loui fő inspirálójaként. John Lennon Berry You Can’t Catch Me-jéből vett kölcsön egy sort a Come Together-hez, Berry zenekiadója Morris Levy utólagos engedélyével. Jó barátok lettek, s nem egy alkalommal játszottak együtt.

Az AC/DC legendás gitárosa, Angus Young  sokszor emlegette Bery-t mint legnagyobb hatású példaképét, híres is lett arról, ahogy Berry jellegzetes kacsatáncát alkalmazta saját színpadi gimnasztikájában.

Berry hatalmas hatással volt a rock őt követő generációjára. A Who-ra és Bob Dylan-re. A Beach Boys megaslágere a Surfin’ USA annyira hasonlít Berry Sweet Litle Sixteen-jére, hogy társszerzői minőséget adtak neki, hogy elkerüljék a peres eljárást.

 
Berry első lemeze, a Maybellene hagyományosan az első valódi rock and roll lemez minősítés egyik állandó esete, ötvözve a blues és country zenét, lányokról és autókról zengve az igazi rock and rollt.

 
Legtöbb híres lemezét a Chess Records adta ki. A zongoránál általában Johnnie Johnson (1924-2005) Berry saját zenekarából és a legendás lemezproducer és bluesman Willie Dixon a basszuson, Fred Below dobol és persze Berry gitározik.

Leonard Chess-t idézi a 28 Greatest hits album borítója: „Mondtam Chuck-nak, hogy adjunk erősebb beat-et. A többi már történelem, tudod? A kölykök akarták az erős ütemet, a big beat-et, autókat és a fiatal szerelmet. Ez volt a trend, és mi felugottunk rá és meglovagoltuk.”

 
Chuck Berry 1984-ben Grammy Életműdíjat kapott.

2003-ban Chuck Berry a hatodik lett a Rolling Stone Minden Idők 100 Legnagyobb Gitárosa szavazásán. Válogatáslemeze The Great Twenty-Eight a 21. a Minden Idők 500 Legnagyobb Albuma listán. 2004-ben hat dala került a Minden Idők 500 Legnagyobb Dala közé:  7. Johnny B. Goode, 18. Maybellene, 97. Roll Over Beethoven, 128. Rock and Roll Music, 272. Sweet Little Sixteen, 374. Brown Eyed Handsome Man.

A Minden Idők 100 Legnagyobb Művészei sorában az 5. pozíciót kapta.

Minden félresikerült lépés, törvénnyel és közszokásokkal való ütközés ellenére Chuck Berry és műve a rock and roll summázata és esszenciája maradt, és zenéje még sokáig fennmarad, mikor már a botrányokat rég el is felejtettük…

[ Rockzanza => Rocknotes => RadioiM  ]

Bruce Springsteen Elvis halálakor: „Van egy csomó kemény srác. Vannak trónkövetelők. Vannak küzdők. De király csak egy van.”

Hang

Hangkarakterisztika: Elvis Presley bariton különleges hangterjedelemmmel (ún.  regisztern) – és az érzelemkifejező hangszínek nagyon széles skálájával. Hangterjedelme két és egyharmad oktáv, a bariton alsó G-től a tenor magas B-ig, a falszettben ez még legalább a Deszig felmegy. A szakírók szerint Presley legjobb oltávka középen volt. Baromi jól hozta a fekete rhytm-and-blues és gospel énekesek rekedtes, eksztatikus, sikoltó, kiabáló, panaszosan jajgató, lezser hangját. De őt nem korlátozta egyetlen stílus és énekmód.  A balladákban és country dalokban úgy énekelte ki a magas G-ket, Aszokat hogy azt egy opera-bariton is megirigyelhette volna.

Figyelemre méltó tehetséget mutatott a legkülönbözőbb stílusok, előadásmódok beolvasztásában, elsajátításában és természetesen előadásában. Hangja mélyben eléggé gyenge, ingatag és mindig megjósolhatatlan, de fönt a magasban gyakram briliáns, fel egészen az Eszig, E-ig, F-ig.

Presley igazi terepe az éneklés, a hang, bár saját jogán volt hatásos és sikeres benne, magában nem lett volna elég, legalább annyira fontos az előadásmód, amit nehéz zeneileg leírni. Mi tette különlegessé, ez a súlyponti kérdés. És ez, Grogory Sandows (zeneprof a Columbia Egyetemen) véleménye szerint, az az, hogy Presley egyszerre volt basszus, bariton és tenor a legszokatlanabb módon, ahogyan senki más, sem a klasszikus, sem a pop-énekesek közül.

Elvis hagyatéka

A Rolling Stone Magazin (az egyik legfontosabb popkultutális lap) szerint „Elvis volt, aki a rock’n’rollt a pop nemzetközi nylevévé tette.”  Az amerikai zene 20. századi óriása és hérosza, aki egyes-egyedül képes volt megváltoztatni a zene és a kultúra folymatait az 1950-es évek közepén. Felvételei, tánc-mozgása, életfelfogása és öltözködése a rock’n’roll lényege és megtestesülése volt; lefektette minden más rock sztár működésének kereskedelmi alapjait, még azokét is, akik megelőzték, predatálták Presley első sikereit. Az olyan afro-amerikai előadókét mint Little Richard, Fats Domino és Chuck Berry, akik csak azután lettek elfogadottak a széles közönség által, miután Presley kitaposta a fehér amkerikai tizenévesek füle, szíve és pénztárcái felé vezető ösvényt. Jerry Lee Lewis, az Everly Brothers, Buddy Holly, Johnny Cash, Roy Orbison és mások, sztárok azonnyomban jöttek, amint Elvis megnyitotta  akaput. Ahogy John Lennon később látta: „Elvis előtt nem volt semmi.”

A 2. világháború utáni gazdasági boom idején, sok szülő jóval több zsebpénzt tudott gyerekeinek adni. Átrendeződött a vásárló erő az amerikai tinik vásárlási szokaásainak megfelelően. Az 1940es években az amerikai középosztály idolja Frank Sinatra – lemezeinek fő vásárlói 18 és 22 éves koruk között voltak, de Presley még fitalabbakat bírt lemezvásárlásra. Presley brillantinos kacsafrizurája, vomzódása a kekete nadrágokhoz és a laza, bő, kigombolt nyakú ingekhez a tizenéves fiúk öltözködésében új korszakot indított el. A tinédzsrek hordozható tarnzisztoros rádiókat vettek és nyomatták a rock’n’rollt úton-útfélen (felpörgetve ezzel egy új iparágat 100 ezer egységnyi eladással 1955-ben és 5 millióval 1958 végére). A tinik egyre függetlenebbekké váltak és Presley vált a középponttá - a szülők legnagyobb elképedésére.

Presley hatása az amerikai ifjúsági piacra annyira figyelemre méltó volt, hogy a Wall Street Journal címlapjára került már 1956. december 31-én (a szilvesztei dátum azért nem véletlen). Louis M. Kohlmeier gazdasági szakíró szavaival: „Ma Elvis Az Üzlet.” , amikor Elvis lemez és merchandise eladásairól tudósított. Fél évszázaddal később Ian Brailsford történész (University of Auckland, New Zealand) „Elvis Presley fenomenális sikere 1956-ban sok pénzügyes kétkedőt győzött meg arról, hogy hatalmas lehetőségek vannak az ifjúsági piacban.” 1957-re Presley vitathatalanul a leghíresebb szórakoztatóvá, sztárrá vált a nyugati világban. Miután az úttörő zenekarvezető, Bill Haley lerakta az alapokat Nyugat-Európában a rock’n’roll iránti érdeklődésnek, Presley lemezei és imázsa együttes hatásával széleskörű ízlésbeli változást idézett elő. Más énekesek más országokban Presley ihlette lemezeket kezdtek készíteni, míg a Presley lemezek elképesztő mennyiségben fogytak világszerte még a Vasfüggöny (fiatalabbaknak: a kapitalista nyugati világot és a szocialista rendszer országait elválasztó jelképes, ám nagyon is valódi elzárkózást biztosító, sokszor átjárhatatlan spanyolfal) mögött is.

1958-ra tűnt fel az Egyesült Királyságban Cliff Richard, az ún. brit Elvis, ahogy Franciaországban Johny Hallyday vált francia nyelven éneklő rock and roll idollá, akit hamarosan követtek mások, mint Claude François. Olaszországban Adriano Celentano és Bobby Solo lemzein érződött igencsak a korai Elvis dalok hatása. Később, amikor Presley első filmjeit játszani kezdék a mozik világszerte, a Presley modorában, stílusával éneklő színpadi előadók és énekesek szaporodtak gombamód mindenfelé, Latin-Amerikától Ázsiáig, a Közel-Kelten és még Afrika néhány városiasabb fejlődésű részén is. Presley megjelenése a tévés, rádiós műsorokban és lemezeladásai nyomán Európában megnőtt az érdeklődés más amerikai rock előadók iránt is.

Végig Presley pályafutásának egész ideje alatt énekstílusát, manírjait, megjelenését sokan utánozták. Csak halála után nőtt alakja köré egy egész iparág. A legkülönbözőbb kulturális és életmódbeli hátterű emberek váltak profi Elvis imitátorokká és Elvis dalai a karaoke világában töretlenül népszerűek a mai napig, főleg a korai vad Elvis és az 1970-es évek édeskés sztárja.

Utókor

Saját filmjein túl Presley alakja, figurája, élete több mint 70 filmnek szolgáltatott témát, tárgyat, amik címükben is viselték a nevét.

1986-ban beiktatták a Rock and Roll Hall of Fame, 1998-ban a Country Music HOF, 2001-ben a Gospel Music HOF tagjainak sorába.

1993-ban Presley képe amerikai állami postabélyegre került, és az Amerikai Posta Szolgálat 2006-os jelentése szerint még ma is a legnépszerűbb bélyeg az Államokban.

A Gracelandet 2006-ban Nemzeti Történeti Emlékhellyé nyilvánították.

A BBC Rádió által összeállított listán a 20. század legnagyobb angol nyelven előadó énekesekről Presley a 2. helyen áll. A legtöbb szvazatot Frank Sinatra kapta, az első 10-ben szerepel Nat King Colr és Ella Fitzgerald.

A Rolling Stone Magazin 2004. évi listáján (Minden idők 100 legnagyobb művésze) a 3. pozíció jutott Presleynek. (1. The Beatles, 2. Bob Dylan) Rolling Stone

2005. júliusában a Discovery Channel és az America Online a Legnagyobb amerikai címért folyó szavazásán Presley megelőzve Oprah Winfrey-t a 8. helyen végzett mint a Legnagyobb szórakoztató az amerikai történelemben.

A Variety 2005 októberében a 20. század top 100 szórakoztatóművészeti ikonjai között az első 10 közé sorolta Presleyt a Beatles, Marilyn Monroe, Lucille Ball, Marlon Brando, Humphrey Bogart, Louis Armstrong, Charlie Chaplin, James Dean és Mickey Mouse társaságában.

2006 novemberében az Atlantic Magazine 10 neves történészt kérdezett meg, ki tartozik a 100 legbefolyásosabb amerikai közé. Végül Presley a 66.-ként futott be a 79. helyezett Louis Armstronggal, 2 zenészt tartalmazott a lista.

 
KözelMúlt

Az Elvis felvételek iránti érdeklődés felélénkült a 2002. évi Football VB idején, amikor a Nike egy Junkie XL (JLX, Tom Holkenborg, holland-amerikai DJ) Elvis remixet (A Little Less Concersation) használt reklámzenéül klipsorozatához, amiben futball világsztárok jelentek meg. Az Elvis Vs JLX remix több mint 20 országban lett numberone, köztük Nagy-Britanniában és Ausztráliában.

 
Körülbelül ugyanebben az időben került a piacra a Presley angol és amerikai listavezető dalait tartalmazó válogatás, az Elv1s: 30. Természetes hogy ez a cd is listavezető lett ugyanazokon a listákon 50 évvel Presley első sikerei és 25 évvel halála után.

A That’s All Right megjelenésének 50. évfordulójam újrakiadott lemez újra nagy siker lett világszerte.

Nem sokkal azután, hogy az Elvis minden dolga feletti rendelkezést átvette az Elviy Presley Estate-től (EPE), (amelyik megtartott 15%-nyi részesedést az új cégben, benne Graceland birtoklását), Robert Sillerman CKX társasága kiadott egy DVD-t és CD-t Elvisről Elvisék címmel és a vele járó kétórás sugárzást a Viacom CBS Hálózatán, s ez egyedül termelt vagy 5,5 millió dollárt.

2006 decemberében az EPE kidolgozott egy stratégiát, amivel közelebb kívánja hozni Elvist és muzsikáját az ifjabb nemzedékhez 2007 folyamán. 2009-ben a világhírű Cirque De Soleil artcirkusz előadásában tervez egy Elvis zenéjére építkező show-t létrehozni.

Elvis él?

Időnként feléled az elképzelés és hit, hogy Presley nem halt meg 1977-ben. Rengeteg rajongó állhatatosan bizonygatja és követeli, hogy Elvis él és éljen, kifogyhatatlan indokot hozva fel évről évre. Ezt állítólag ezernyi ún. Elvis észlelés, megfigyelés támasztja alá, amit Elvis halála óta jegyeztek fel. Presley 2007-ben 72 éves (lenne). Az elképzelés kritikusai szerint a számos Presley imitátort könnyen téveszthettek össze a sztárral és az egész városi legenda (urban legend) csak a rajongók itrracionális vágyának kivetítése, kivetülése, akik nem képesek elfogadni imádottjuk halálának tényét.

 
A két legfőbb ok, amit felemlegetnek, hogy miért is hamis állítás Presley halála:

- A sírján Presley középső neve hibásan Aaronként van írva. Presley szülei mindent megtettek azért, hogy a dupla ’A’ eltüntessék a hivatalos születési bizonyítványból, miután az ikertestvére, Jesse Garon halva született.

- Órákkal Presley halálának bejelentése után egy férfi Presley utazó hasonmása, Jon Burrows nevére egy csakoda jegyet vásárolt Buenos Airesbe.

Az elképzelés, hogy Elvis él, sok zeneszámban, tv-filmben, filmben, computer játékban, rádiójátékban, irodalmi műben bukkan föl (és persze viccekben, poénokban).

Mindenesetre én búcsúzom

Bye bye Elvis….

A királyság ára

[ Rockzanza => Rocknotes => RadioiM  ]

„Gyermekbetegségek”

1956 tavaszára Presley igen gyorsan összamerikai jelenséggé, ifjúsági bálvánnyá vált. A tizenévesek addig példátlan számban tódultak koncertjeire. Korai koncertjein elég sok botrány történt. Scotty Moore gitáros: „Amikor elkezdte, hogy 'You ain’t nothin’ but a Hound Dog’ a közönség őrjöngeni kezdett. Mindig úgyanúgy reagáltak Mindig ugyanaz az őrült tobzódás.” Amikor fellépett a Mississippi-Alabama Vásáron 1956-ban, vagy száz nemzeti gárdistának kellett körülvenni a színpadot, hogy megvédje a sztárt a felizgatott rajongók tömegeitől.

Néhány kommentátor és újságíró azt sugallta, hogy Presley veszélyt jelent a középosztálybeli fiatal lányok erkölcseire, mert „Presley nem csak egy újfajta zenét képvisel, hanem a végletes szexuális szabadosságot is.” 1956-ban a New York Daily News egy kritikusa írta, hogy a szórakozatató zene „Elvis Presley bohóckodásával, ’nyögdécselésével és sóhajtozásával’ eljutott a legmélyebb pontjára”. A római katolikus egyház hetilapjában, az Amerikában megbélyegezte „Óvakodjatok Elvis Presley-től” szalagcímű cikkével.

1956 augusztusában Jacksonville-ben (Florida) a helyi fiatalkorúak bírósága Presley-t barbárnak titulálta és letartóztatással fenyegette, ha a Jacksonville-i Florida Színházban is beveti szokásos erkölcstelen csípőmozgását, és előadás közben szeméremsértően rángatózik. A bíró azzal indokolta a korlátozást, hogy Presley zenéje és előadásmódja aláássa az amerikai ifjúság szilárd erkölcsi alapjait. Bár az előadás úgy zajlott, ahogy elrendelték, Presley keze és ujjai rázogatásával, gesztikulációjával gúnyt űzött a szigorú bíró úrból. Hasonló próbálkozások több mint egy évig próbálták még elejét venni Presley „bűnös és bűnre csábító mozdulatainak”. Például a sokat emlegetett The Ed Sullivan Show-beli szereplésén, amíg a Peace in the Valley című spirituálét énekelte, kizárólag deréktól felfelé vették fel, és így került képernyőre. Előírták neki, milyen dalt válasszon, vitatták énekstílusát és színpadi mozgását, megjelenését Végig az egész Állomokon helyi politikus nímandok tagadták meg az engedélyt Presley előadásaitól. Ez persze csak fokozta rajongói és az érdeklődők kíváncsiságát és Presley hírnevét, így bárhová elutaztak, hogy láthassák előadásait.

A rádióban a felnőtt műsorok szerkesztői vallásos meggyőződésükre hivatkozva közölték, hogy nem játsszák Elvis zenéjét, mert ez az „ördög zenéje” és leleplezve rasszizmusukat nyíltan hirdették, hogy Presley „nigger zenét” játszik, ami árt a fehérbőrű ifjúság erkölcsinek, ízlésének.

Több lemezét a pünkösdista igehirdetők mint istentől elrugaszkodott bűnös zenét ítélték el, és arra szólították fel gyülekezetüket tartsák távol magukat, otthonaikat, leküket és főleg gyermekeiket  a pogány rock and rolltól (különösen ennek a hitehagyott pünkösdista kölyöknek a zenéjétől). Mindazonáltal a Presley rajongókban rejlő gazdasági potenciál gyorsan evidenssé vált a rádiók számára, amint a rajongók azokra az alternatív rádióállomásokra tekertek, ahol játszották a Presley-lemezeket, és így oda vitték a hirdetési bevételeket. Addig is, amíg a rádiók át nem váltottak, hogy mindenféle zenét játsszanak a televízióval való verseny hatására, a profitérdekelt rádióadók gyorsan megtanulták, hogy a szponzorok, hirdetők jóval több hirdetési időt vásárolnak az új ’rock’n’roll’ adóknál, amik közül néhányan hatalmas szeletet szeltek ki az esti-éjszakai középhullámú rádiópiaci reklámtortából.

 Presley emelkedő sikere eredményeként és a családja biztonságáért való aggódása következtében 1957-ben megvásárolta a később Graceland néven híressé vált néhány hektáros birtokát egy amerikai gyarmati stílusú kastéllyal 103 ezer dollárért. Ez vált állandó rezidenciájává és további zenei pályafutása központjává haláláig. (Apjával, Vernonnal és anyjával, Gladys-szel együtt költöztek be. Gladys 1958-as halála után, Vernon gyorsan megnősült, 1960-ban feleségül vette Dee Stanley-t. Az „ifjú pár” egy darabig itt lakott. Presley jövendőbelije, Priscilla Beaulieu is itt lakott vagy öt évig, mielőtt összeházasodtak 1967. május 1-én Las Vegasban, és a házasságkötést követően is öt évet töltött itt az ijú ara, míg 1972-ben elköltözött Presley-től.)

 Katonai szolgálat

1957. december 20-án Presley behívó parancsot kapott, ami kétéves katonai szolgálatra szólította az Egyesült Államok Hadseregébe. Presley aggódott azon, hogy ha két évre eltűnik a közönség szeme elől, az karrierje végét jelentheti. Hal Wallis pruducer és a Paramount addigra már 350 ezer dollárt költött Presley filmje, a King Creole előkészítésére, promóciójára és féltek a munka felfüggesztésének vagy (rosszabb esetben) félbehagyásának következményeitől.

Szerencséjükre a memphisi sorozóbizottság Wallis és Parker Ezredes közbenjárására haladékot adott Presleynek március 20-ig, így befejezhették a film forgatását. 1958. március 24-én Memphisben Presley bevonult a hadseregbe, behajózták Európába a George M. Randall fedélzetén Ray Barracks-hoz, Fiedbergbe, Németországba.

Presley a US 32. hadtest 1. zászlóaljának katonája lett. Nem kapott különleges kiképzést, nem rendelték különleges feladatok végrehajtására (El tudta kerülni a nehéz vagy monoton szolgálatot, sőt még énekelhetett is. A természetének, egyéniségének megfelelő feladatokat kapott hírnevének köszönhetően.) Katonai szolgálata erőteljes médiafigyelem kereszttüzében zajlott, rácáfolva Presley aggodalmaira, hogy a közönség elől való eltűnés helyrehozhatatlan kárt okozna népszerűségében. Bár a biztonság kedvéért még 1958-ban (behívója előtt) az RCA producere Steve Sholes és a Hill and Range kiadó minkatársa, Freddy Bienstock felvettek annyi ütős darabot, amiből mindből sláger lehetett, míg Presley két évig katonáskodott.

Németországi szolgálata ideje alatt kezdődött Presley egész életén át húzódó gyógyszerfüggősége. Egy őrmestere vezette rá az amphetaminok „jótékony” hatásának használatára. Akkoriban a katonák közül sokan kipróbálták ezeket a szereket, hogy az igencsak pörgös szolgálaton kívüli európai kalandok mellett, megfelelően el tudják látni katonai feladataikat is.

Amíg Presley karrierje egyre magasabbra hágott, édesanyja egyre kétségbeesettebbnek, depressziósabbnak és magányosabbnak érezte magát. Egyre inkább elhanyagolta külséejét, egészségét, meghízott és mindennapi szinten inni kezdett. Akarta Elvis sikerét, de nem azon az áron, hogy eltávolodjanak egymástól. A fiát körülvevő tömeghisztéria megrémítette. Az orvosok májproblémákat diagnosztizáltak nála, állapota folyamatosan romlott. Ebben az időben Presley Texasban állomásozott és sikerült eltávozást kapnia, és két napot anyjával tölthetett. Nem sokkal azután, hogy Presley visszatért a bázisra, édesanyja 1958. augusztus 24-én meghalt. Mikor Elvis értesült róla, hisztérikusan reagált, sírt, zokogott és a szemtanúk szerint napokig szinte meg se szólalt mély gyászában.

Presley mindemellett azt is bebizonyította parancsnokainak, hogy megbízható és keményen dolgozó újonc is tud lenni. Szolgálati előmenetele bizonyítja ezt: közlegényből fokozatos előléptetések során1960 januárjára őrmesterré nevezték ki, 45-ös pisztolyhoz és M1 puskához lövészjelvényt kapott és az  M2-es karabéllyal mesterlövész lett, végül megkapta a Jó Szolgálátért Érdemérmet is.

1960. márciusában visszatért az Egyesült Államokba, és őrmesterként szerelt le.

 Hollywoodi évek

Ha egy mozipruducer hajlandó volt elég sok pénzt fizetni, az „Ezredes” már adta is Elvist szinte bármilyen filmhez, aki így aztán 31 – szinte kivétel nélkül sablonos és nem túl színvonalas, egy kaptafára készült – filmnek lett főszereplője. Ezek a filmek ma már szinte csak az Elvis rajongók számára érdekesek, bár a kor közízlésének hű lenyomatai. Első filmje az 1956 novemberében bemutatott Love Me Tender. A Jailhouse Rockot (1957) és a King Creolt (1958) tartják legjobb korai filmjeinek.

Parker Ezredes végül magállapodott Hal Wallis producerrel (aki például a filmtörténeti jelentőségű Casablanca pruducere is volt) egy többfilmes, hét éves szerződésben, ami Presley-t nem zenés filmekben való szereplésre is kötelezte az 1960-as években. A szerződés tartama alatt Presley bért kapott a szereplésért, plusz részesedett  a film profitjából – legtöbbjük kasszasiker lett. Leginkább zenei bázisú történetek voltak, és világosan jelezték az utat, ahogy Presley rock and roll lázadóból az egész család szórakoztatójává vált. Presleyt minden rendező dícsérte, akivel dolgozott, köztük a magyar származású Michael Curtiz (Kertész Kaminer Manó), aki a King Creole-t és a Casablanca-t is rendezte Mindannyiuk szerint Presley kifogástalanul udvarias ember és rendkívül keményen dolgozó művész volt.

Azt mondják, Presley csodálta Marlon Brando, James Dean és Tony Curtis stílusát és a hadseregből való visszatértekor mozicsillagként képzelte el karrierjét.. Ugyan nem volt igazán istenáldotta tehetség a színészszakmában, de kialakított egy csak rá jellemző filmstílust. A kora hatvanas évekbeli popfilmek, mint a Presley musical-ek és az AIP beach-mozijai legfőképp a tizenéves közönség számára készültek, a kritikusok szemében csak a „rossz ízlés panteonját” jelentették.

A hatvanas években, Parker tanácsára és parancsára (mert ő valóban parancsolt) Presley visszavonult a koncertektől és a televíziós fellépésektől. Egy kivétel volt, egy jótékonysági koncert, a Pearl Harbor-1961 és egy televízió show az ABC-n Frank Sinatra-val, a címe: Isten hozott itthon, Elvis. Presley elénekelte a Fame and Fortune-t és a Stuck on You-t és Sinatra-val duettben a Witchcraft/Love Me Tender-t. Innentől kezdve csak mozikat csinált. „Unalmas filmjeit okolta népszerűsége szürküléséért” – ahogy Priscilla Presley írta az Elvis és én című 1985-ös önéletrajzában: „látta és megvetette sablonosságukat és gyorsan lejáró szavatosságukat”. Sokatmondóan jegyezte meg: „Követelhetett volna jobb, lényegretörőbb forgatókönyveket, de nem tette.”  A kritikusok (és az utókor) véleménye szerint a filmek forgatókönyvei sablonosak voltak, és a betét dalok is egyre rosszabbak, gyengébbek bennük. A későbbi filmeken látszott, hogy olyan emberek irányításával készültek, akik soha nem értették meg Elvis vagy a rock and roll lényegét. A Blue Hawaii 14 dalának felvételéhez csak három nap kellett. Julie Parrish a Paradise, Hawaiian Style sztárja (később a Star Trek sorozatban tűnt fel) állította, hogy Presley gyűlölte ezeket a dalokat, és nem bírta ki röhögés nélkül a felvételeket.

Bár a kritikusok levágták ezeket a filmeket felszínességük miatt, a rajongók mit sem törődtek ezzel. Tódultak a mozikba; a mozivászon volt egyetlen esélyük látni bálványukat, hiszen élőben ekkoriban nem lépett föl, különösen nem az Egyesült Államokon kívül. Hawaii filmjei jócskán fellendítették az új tagállam (1959) turizmusát. És nem egy legnépszerűbb dalai közül ezekből a fiilmekből származik. Az 1960-as években Presley 27 filmet csinált, amelyek cirka 130 millió dollárt hoztak, és vagy 100 millió lemezt adott el, amin 150 milliót kaszáltak. Mindezen felül ő volt a korszak egyik legjobban fizetett hollywood-i színésze. Azonban eljött az 1960-as évek vége, a fiatalok már áthangolódtak, kiszálltak a buliból, különböző szereket kezdtek szedni. A zenei szcénán olyanok tűntek fel mint a Jefferson Airplane, a Grateful Dead, a Doors, Janis Joplin, Jimi Hendrix és sokan mások, a hippivilág új ikonjai. Ez már egy másik univerzum volt Presley számára: Elvis Presley már nem volt a felnövekvő nemzedéknek elég cool, nem volt olyan számukra, mint valaha.

Presley 1967. május 1-én Las Vegasban (Nevada) elvette feleségül modell és színésznő Priscilla Beaulieut, akit még Németországban ismert meg, s aki vele volt végig az 1960-as évek folyamán. Priscilla 1985-ben kiadta Elvis and Me című bestsellerré vált könyvét, amiben nyíltan írt Presleyvel való kapcsolata minden vonatkozásáról. 1968. február 1-én megszületett lányuk, Lisa Marie Memphisben. Lisa Marie énekesnő lett. Első lemeze 2003-ban jelent meg: To Whom It May Concern. (Négy férjet fogyasztott el, köztük volt Michael Jackson popikon és Nicolas Cage sztárszínész. Lisa Marie - kárcsak anyja - a szcientológiai egyház elkötelezett híve. Az egyház tanaiba John Travolta avatta be őket.)

 1968 - a Nagy Viszatérés

Presley csillaga leáldozóban volt tehát az 1960-as évek végén. Csinálta filmjeit és nem észlelte igazán, hogy Amerika egy gyökeres stílus- és ízlésváltáson ment át a Brit Invázió alatt és után. Behódoltak a Beatlesnek és Haight Ashbury San Fransico-sound-jának.

A késő hatvanas években folytatta a B kategóriás filmek sorozatát, jóllehet meglehetős profittal, de a megjelenő soundtrack-ek egyre silányabb minőségűek voltak. 1968 listáinak statisztikája jól mutatja, hogy lemezei egyre kevésbé kellettek a közönségnek. Egyre kevésbé volt megelégedve a pályafutása feletti irányítással, aminek az elmúlt hét évben teljesen alávetette magát; legkevésbé a filmes szerződésekkel, amik letompították kreativitását azzal is, hogy nem adhatott ki a filmtől független lemezeket és nem léphetett fel közönsége előtt.

Ennek felismerése vezetett a diadalmas televíziós előadáshoz, amit később ’68 Comeback Special-nek kereszteltek el. Az NBC sugározta 1968. december 3-án, és albumként is megjelent az RCA-nál. Jóllehet a Special hatalmas, lenyűgöző példányszámban jelent meg (nem lehetett a filmekhez és a soundtrack-ekhez hasonlítani), mégis intim és érzelmes hangot ütött meg, az érzelmileg szinte túlfűtött fellépéseken, amikből látszott, hogy Presley vissza kíván nyúlni saját rock and roll-gyökereihez (az 1961-es Pearl Harbor segélykoncert óta nem állt koncertszínpadon). A Rolling Stones magazin „fennséges érzelmű historikus rezonanciának” nevezte a Specialt. A '68 Comeback és Presley óriási sikeréhez nagyban hozzájárult a rendező és co-producer Steve Binder, aki keményen harcolt és dolgozott annak érdekében hogy a nagy show nehogy csak karácsonyi dalok érzelgős egyvelege legyen, ahogy Presley menedzsere eredetetileg tervezte.

 Újjáélesztés - igazi élő előadások

1968 comeback-jét követte az 1969-es visszatérés a szabályos élő előadásokhoz, turnékhoz. Először is Las Vegasban, aztán végig az Államokon. (1969. és 1977. között, tehát nyolc év alatt 1.145 koncertet adott.) A visszatérés teltházas koncerteket biztosított, bár Presley dalrepertoárja világosan megmutatta, hogy nem közeledik a kor divatos pop-rock irányzataihoz, amelyeket olyanak határoztak meg mint a The Betles és a Rolling Stones, az 1960-as évek alapvető zenekarai, s amelyek tagjaira a korai Elvis hatalmas hatással volt.

Hét év a listáktól való távollét után, Presles Suspicious Minds című száma első lett a Billboard zenei listán 1969. november 1-én. NSzK-ban 1969-ben az In the Ghetto és 1970-ben Angliában The Wonder of You jutott a listák élére.

1969-1971 között Presley lemezei csak a kölünböző országok kislemezlistáin jelentek meg, bár ez volt az az idő, amikor ténylegesen az albumeladások váltak meghatározóvá. Presley albumeladásai pedig nem vetekedhettek az olyan előadókéival, mint a The Beatles, a The Rolling Stones, David Bowie vagy éppen a Monkees.

1971-től 1977. évi haláláig Presley a Stamps Quartet gospel együttessel dolgozott együtt, ők voltak a briliáns háttérvokál. A Stamps egy többször feléledő, az 1920-as évek óta létező énekes csapat, a mai napig adnak ki lemezeket. Presley előjött ezidőtájt néhány gospel albummal, amik három Grammy-díjat is kaptak a maguk kategóriájában. Utolsó éveiben fellépésein majdnem mindig szerepelt a How Great Thou Art, egy régi, 19. századi gospel, amit George Beverly Shea vezető gospelsztár tett híressé.

Az MGM filmre vett pár az International Hotelben tartott koncertet egy 1970-es dokumentumfilmhez – címe: Elvis: That’s The Way It Is, amiben bepillanthatunk a kulisszák mögé is. Az azonos című albunot később adták ki. Ez vot az első turnéja 1957 óta. A film és a lemezek (a két SP és az LP) több aranyérmet is kivívtak az USA-ban.

1971-ben a United States Chamber of Commerce (The Jaycees) „A nemzet tíz legkiválóbb fia egyikének” kiáltotta ki, és elnyerte a Bing Crosby Díjat a National Academy of Recording Arts and Sciences-től (ugyanaz a szervezet, amelyik a Grammy Díjat is osztja).

Az MGM filmre vett egy csomó showt ezekben az években, és az Elvis On Tour Golden Globe díjat kapott mint a legjobb dokumentumfilm 1972-ben. Egy tizennégy állomásos turnéja négy egymást követő napon teltházas előadással indult a New York-i Madison Square Garden-ben – Presley volt az első, aki ezt meg tudta csinálni.  Az ezt követő album, az As Recorded Live At Madison Square Garden, háromszoros platina lett az Államokban, és több mint öt millió példányban kelt el szerte a világon. A turné után 1972. augusztusában kiadott egy kislemezt – Burning Love (Dennis Linde) / It’s Matter of Time, ami rendkívül jól fogyott, ám utóbb Presley utolsó Top 10 slágerének bizonyult az Egyesült Államokban.

Az 1973-as évet Presley két teltházas koncerttel kezdte Hawaii szigetén januárban. A másodikat szinte az egész világon közvetítették. Aloha from Hawaii koncertként vált ismertté, és az első műholdon sugárzott műsor volt a maga nemében, legalább egy milliárd néző kísérte figyelemmel – az 1973-as világ népességének egy negyede. Az Aloha From Hawaii via Satellite album persze első lett és egy évig fent is maradt a listákon.

 A magánszférában Priscillával való házassága egyre bonyodalmasabbá vált (ezt Priscilla maga is dokumentálta későbbi könyvében). 1972. februárjában szét is költöztek megosztozva lányuk nevelésén.

1973-as válásuk után Presley egyre inkább magányosnak érezte magát, elhízott, gyógyszerfüggősége súlyosbodott, sokat romlott megjelenése, egészsége, viselkedése és ezzel együtt előadásai is.

Ennek ellenére Presley folytatta. Tömegek várták mindenhol és sikerlemezeket jelentetett meg. A How Great Thou Art élőlemeze egy 1974-es memphisi koncertről Grammy Díjas lett mint a ’Legihletettebb előadás’. Ez volt a harmadik és egyben utolsó Grammy-je a tizennégy jelölésből. Teltházas turnéi 1975-ig zajlottak. Az évet egy hatalmas koncerttel zárta Michigan-ben, ahol 62.000 rajongója előtt játszott.

Erre az időre túlsúlya már komoly problémát jelentett számára, egyrészt keményen dolgozott, hogy lefogyjon, extrém méretekben diétázott, másrészt azonban aztán mindig a falánkság bűnébe esett, és viszahízta a leadott kilókat. Környezetében mindenki számára nyilvánvaló volt, nincs elég akaratereje, hogy megszabaduljon fölösleges súlyától. Hasonlóképpen ahogy kényes volt megjelenésére, úgy öntudatos sértettséggel reagált a közönség elutasítására is. Az olyan újságfőcímek, mint az ’Elvis harca a középkorúsággal’ és az ’Idő kiégett gépet csinált Elvisből’ – nem voltak ritkák abban sz időben. Egy kritika például azt írta: ’Elvis kövér és előadása középszerű’.

Az 1970-es évek folyamán az RCA-nél egyre nőtt az aggodalom az Elvis Presley-cuccok jövedelmezőségét illetően: sokszor azért kellett élő felvételeket készíteniük, mert nem lehetett számítani rá a stúdiómunkában. Néha előfordult, hogy az RCA mobilstúdióját Gracelandbe küldték, abban a reményben, hogy elcsíphetnek egy inspirált, ihletett énekprodukciót. Néha a stúdióban teljesen elvesztette az érdeklődését az egész iránt és könnyen ingerültté vált. A legtöbb ilyen zűrös magatartás szorosan kapcsolódott egészsége lerobbant állapotához és folyamatos gyógyszerszedéséhez.

Rövid lemezfelvételi és fellépési szünet után Presley 1976 márciusában még egyszer újra visszatért egy új kislemezzel – Hurt és For the Heart. Március-áprilisban turnéba kezdett – és újra dugig teli házak és lelkes tömegek várták. Májusban megjelent a From Elvis Presley Boulevard, Memphis, Tennessee album és aranylemez lett. Május végétől egész novemberig kenényen végigkoncertezte egész Amerikát, és decemberben megjelent a Moody Blue kislemez.

Utolsó éve és halála

1977 beköszöntével világossá vált, hogy Presley egészségi és fizikai állapota egyre inább a hanyatlás jeleit mutatja. Ahogy az American Heritage magazin írta: „Elvis Presley karcsú, energikus, valahai önmagának grotesz karikatúrája. Iszonyúan elhízott, értelmileg eltompult a gyógyszertárnyi szertől, amit nap mint nap beszed, alig bírta túlélni ezt a rövid kis koncertet”. Alexandriában (Louisana) egy helyi újságíró panaszolta, hogy a sztár alig egy órát volt a színpadon és „alig lehetett érteni, amit énekelt és mondott”. Baton Rouge-ban Presley már egyáltalán nem tudott felmenni a színpadra. Képtelen volt kikelni hotelszobájában az ágyból, annak ellenére, hogy menedzser több mint egy órán át ébresztgette.

Április 21-én kezdődött az év harmadik koncertkörútja a Közép-Nyugatra. A beszámolók tanúsága szerint ez a turné nagyon nehezen ment le. Már a rajongók is észrevették Elvis lepattantságát, akinek az élete ekkor már a hotelszobákra és a spiritualista könyvekre korlátozódott és – persze – gyógyszerekre. Harc volt ez, hogy egy óráig a színpadon tudjon maradni, és elvégezze a kiszabott feladatot – show-ról show-ra.

Ennek dacára a július 19-i és 20-i show-t – Omaha (Nebraska) és Rapid City (South Dakota) - az RCA rögzítette egy új élő album számára és terveztek egy videót is megjelentetni Elvis In Concert (CBS-TV special) címmel, ami aztán el is kelt csak az Államokban vagy 3 millió példányban, de csak 1977. októbr 3-án Presley halála után jelent meg.

A júniusban kijött Way Down korong is platina lett az USA-ban és number one az Egyesült Királyságban, de csak Presley halála után, akkor viszont egyik napról a másikra.

Júliusban jelent meg Elvis Presley életében az utolsó album a Moody Blue. Jól ment a lemez, elérte az aranylemez státuszt még halála előtt. Ám Presley korai halála után, az USA-ban rögtön 1.5 millió példányra és világszerte 14 millióra ugrott az eladott másolatok száma.

Egy a környzetéből származó visszaemlékezés szerint Presleyt utolsó évében szinte teljesen ágyhoz kötötte állapota.

„A hogy egy városban leszállt a gépünk, egyből lefeküdt  a szobájában, amint tudott. A show kezdetére kellett felkeltenünk..” Ezen az utolsó turnén előadásai elég vacakra és laposra sikeredtek. Amikor Rapid City-beli koncertjét adta „annyira ideges volt a színpadon, alig tudott beszélni… Kétségtelenül fájt neki a tudat, hogy milyen pocsékul néz ki, és tudta, az ő állapotában a színpadon nem tud az elvárásoknak megfelelni. Úgy nézett ki, mozgott és gesztikulált, mint egy kövér, köszvénytől béna öregember. Dőlt róla az izzadtság, mintha egy vödör vízzel nyakon öntötték volna.” – ráadásul orvosi tanácsra fűzőt kellett viselnie a színpadon!

Az utolsó koncert. Helyszín: Market Square Arena, Indianapolis. Időpont: 1977. június 26. Az Indianapolis Star írta: „A nagy kérdés., lefogyott vajon? Két évvel ezelőtti itteni legutolsó koncertjén Elvis jócskán túlsúlyos és beteges volt, előadása mondhatni letargikus. Amint az Arénában kihúnytak a fények, érezni lehetett a közönségen átfutó könyörgést: Elvis, nehogy kövér legyél! És akkor megjelent arany-fehér ruhában, fehér csizmában, és olyan energiával töltötte föl a színpadot, hogy mindenki megkönnyebbült. 42 évesen, dereka körül ugyan jelentős úszógumival, de olyan ellenállhatatlan erővel adta elő magát, mint az igazi Elvis fénykorában!”

Presley visszatért Graceland-be kéthónapos vakációra. Ritkán hagyta el lakosztályát, legfőképp annak is a hálójában tartózkodott. És 1977. augusztus 17-én be volt tervezve az újabb turné indítása.

1977. augusztus 16-án, graceland-i kastélyában (Memphis, Tennesse) a hálójához tartozó fürdőben a földön fekve találta 21 éves menyasszonya, Ginger Alden (színésznő, modell; szül.: 1956). Az orvosi vélemény szerint egy folt a fürdő padlójan azt mutatta Presley hányt és megbotlott vagy megcsúszott  és kúszott még néhány lábnyit mielőtt meghalt. A Baptist Mamorial Kórházba vitték, ahol 15:30-kor az orvos halottá nyilvánította. 42 éves és 159 kg.

Találgatások – Nyugodjék békében?

A feltételezések legfőbb oka, hogy a 44 oldalas boncolási jegyzőkönyvet, amit a Baptist Memorial Kórház orvosai készítettek, s rajtuk és az apán, Vernon Presley-n kivül nem látta senki, 1977 októberében zár alá helyezték: 50 évig felbonthatatlan. A boncolás még tartott, amikor 1977 augusztus 16-án Dr. Jerry Fransisco, Shelby megye halottkéme sajtótájékoztatón jelentette be, hogy Elvis Presley halálát szívritmuszavar okozta, gyanús körülmények nincsenek.

Hamarosan kitudódott, hogy Presley holttestében legalább tízféle, jelentős mennyiségű drogot találtak, amelyek közül néhány együtt akár halálos kombinációt is jelenthetett.

Elvis Presley már régóta gyógyszereken élt, és élete utolsó évében is rengeteg (egyes adatok szerint vagy 12.000 db) tablettát íratott fel, szedett be. Éppen tudhatta, hogy milyen hatásuk lehet, és szervezete már csaknem immun volt a gyógyszerekkel szemben. Ráadásul halála napján kellett volna elkezdenie újabb turnéját Kicsi a valószínűsége, hogy túladagolta volna magát, vagy halálos kombinációt vett volna be.

Mivel a boncolási jegyzőkönyv titkos, számos találgatás látott napvilágot az Elvis halálát követő években:

1) "Halálos betegség végzett vele" Bár Elvis Presley egészségi állapota igencsak romokban volt, és egyes betegségei krónikusnak voltak tekinthetők, de valószínűleg nem tervezett volna komoly szellemi és fizikai erőnlétet igénylő turnét, ha tudta volna, hogy halálos beteg.

2) "Elvis öngyilkos akart lenni, ezért túladagolta magát." Ennek ellentmond, hogy a halála előtti estén környezetének és fiatal kvázi-menyasszonyának, Ginger Aldennek is beszélt az elképzelt esküvőjüről, amit a turné utolsó állomásán, Memphisben jelentett volna be.

Drog ügyek

A feleség, Priscilla 1985-ös könyvében leírta, hogy Presley súlyos álmatlanságtól szenvedett. 1962-re, mire Graceland-be költözött, már növekvő mennyiségben függőséget okozó szereket szedett, hogy aludni tudjon. Drogpályafutását még a seregben kezdte amphetaminokkal, amik a katonák a szolgálatban ébrenmaradáshoz szedtek. Priscilla arról is beszámolt, hogyan ébredt általában du. 4 körül Presley altatós álmából, jópár óráig még kábán és érzékenyen, ingerülten. Aztán Dexedrint (amphetamin) kezdett szedni – az álmosság ellen. Priscilla állította, hogy „látta Elvis életének problémáit, amiken sokat rontottak a felírt gyógyszerek”.

Arról is ír, hogy kipróbálták a marijuánát is, de Elvis nem szerette, mert farkaséhes lett tőle, és nem akart hízni. Elvis utálta az „utcai szereket”, és elmeséli hogyan próbálták ki az LSD-t. Mindketten úgy érezték, hogy „extrakülönleges élmény” volt, de féltek is tőle, és még egyszer nem próbálták ki. Amikor Presley a lelki békéjét kereste, konzultált egy indiai guruval is (akárcsak a Beatles és mások is abban az időben) és számos spirituális utat ajánló könyvet is elolvasott, mint Aldous Huxley: Az érzékelés ajtói (egyes vélemények szerint a The Doors neve is innen származik) és Timothy Leary: Pszichedelikus tapasztalás.

Bernard J. Gallagher írja a drogok használatáról: „Társasági vagy rekreációs használatuk általában ártalmatlan, de intenzív és megrögzött használatuk végzetesnek bizonyulhat: Ez Elvis Presley esetében is igaz volt.”

Albert Harry Goldman Elvis: az utolsó 24 óra című könyvében odáig ment, hogy Elvis öngyilkosságot követett el a szerek túladagolásával. David Stanley, Elvis féltestvére, aki Graceland-ben tartózkodott, amikor Presley meghalt, állítólag kivitte a tűket és a drogos pakkokat a helyszínről, mire a helyszínelők megérkeztek, mert nem akarta, hogy a Presley nevet öngyilkossággal vagy kábítószertúladagolással hozzák összefüggésbe. Ezeket a szóbeszédeket Elvis családja és barátai igencsak elutasították.

Bár az énekes visszaélt a drogok használatával, Priscilla azt írta, hogy ő maga ezt nem gondolta így, hiszen orvos írta fel neki a szereket, és nyilvánosan mindig tagadta, hogy illegális drogokat használna. Egy Richard Nixon amerikai elnökkel való találkozójukon kérte az elnököt, nevezze ki a Narkotikumok és Veszélyes Drogok Hivatalának „szövetségi ügynökévé”.

Peter Guralnick zenei szakíró Elvis könyve (Careless Love: The Unmaking of Elvis Presley) szerint a droghasználat közrejátszhatott a középkorú férfi halálában, akinek szívproblémái voltak. Senki nem zárta ki a kodein pirulák okozta allergiás sokk lehetőségét, amit a fogásza javaslatára szedett… a laboratóriumi vizsgálatok mindazonáltal 14 gyógyszert mutattak ki Elvis szervezetében, s ebből 10 meghatározó mennyiségben volt benne.

Mindenesetre Presley személyes orvosát, Dr. George C. Nichopoulos-t felmentették Presley halálának felelőssége alól. „Dr. Nick” – ahogy általában ismerték és nevezték –  mintegy 10.000 adag amphetamint, barbiturátot, narkotikumot, nyugtatót, altatót, hashajtót és hormonkészítményt írt fel Presley számára. 1995 júliusában Nichopoulos doktor engedélyét felfüggesztették, miután a Tennessee Orvosi Vizsgálóbizottság úgy találta, hogy indokolatlanul nagy mennyiségű függőséget okozó drogot rendelt számos páciensének.

3) "Elvis kóros falánkságban (bulimia) szenvedett, a szíve nem bírta tovább” De Elvis még a halála előtti éjszakán is sportolt, a boncoláskor a szívén nem találtak halálos kórra utaló elváltozásokat.

4) "Elvis Presley gyilkosság áldozata lett, a maffia végzett vele, mert nem akarta, hogy egy bizonyos perben, ami Elvis halála napján kezdődött volna, tanúvallomást tegyen a bíróságon."

Az elmúlt 25 évben ez utóbbi feltevés - valószínűleg képtelensége miatt - feledésbe merült, annak ellenére, hogy Vernon Presley a halálesetről értesülve azonnal gyilkosságról beszélt a környezetének, s ezt a véleményét a természetes halálról szóló hivatalos jelentés után is fenntartotta.

Az elmúlt években az FBI több alkalommal is nyilvánosságra hozott Elvis Presley-vel kapcsolatos, korábban titkosított dokumentumokat, s ezekből kiderült, hogy a halála napján Elvist és az apját is egy nagyszabású csalási ügyben koronatanúként valóban beidézték a memphisi bíróságra. A Presley-család tagjai áldozatként egy olyan ügybe keveredtek, amelynek felderítésén az FBI ügynökei már évek óta dolgoztak, s a nyomozás érdekében még a maffiába is beépültek. A bűnszövetkezet - milliárd dolláros nagyságrendben - ismert üzletemberek és közismert személyiségek mellett bankokat és más pénzintézeteket károsított meg jelentős összegekkel. Az egyik károsult Elvis Presley, akit magánrepülőgépe megvásárlása ürügyén csaknem l millió dollárral vertek át.

A történet dióhéjban:  1976-ben Frederic Pro, aki az Air Cargo Express Inc. képviselőjének adta ki magát, vételi szándékkal jelentkezett a Presley-családnál. Az FBI nyomozói később kiderítették, hogy ő a befolyásos alvilági kapcsolatokkal is rendelkező Alfredo Procr, aki sok nagyösszegű pénzügyi csalást követett már el. A gyanútlan sztár is bedőlt, 950.000 dollárért eladta repülőgépét, amit Pro üzembe is állított, de elfelejtett kifizetni. Majd a felszólitások után a családhoz érkező csekkjeiről kiderült, hogy fedezetlenek. Több hónapos huzavona és igérgetések után végül a család ügyvédje akkor tett feljelentést ellene, amikor 1976. október 19-én a Wall Street Journal nagy leleplező cikket közölt a korábbi csalásokról, s a cikkből az is kiderült, hogy csalók szoros kapcsolatban állnak alvilági körökkel, konkrétan néhány keresztapával is.

Az FBI Fountain Pen-hadművelet név alatt indított el nyomozást, amibe a Presley-éket is bevonták. Elvis ezidőtájt környezete számára furcsán kezdett viselkedni, gyakran állig felfegyverezte magát, hálószobájában, fürdőszobájában is fegyvereket tartott, fegyveresen lépett szinpadra… Az FBI védőőrizetét kezdetben ugyan visszautasította, de Gracelandben megerősítették a testőrséget. Utolsó turnéjára azonban - roadoknak álcázva - két FBI-ügynök is elkisérte. Szemtanúk azt is megfigyelték, hogy ezeken a koncerteken a "királyt" már úgy őrizték, akár az Egyesült Államok elnökét.

A turné végeztével Elvis otthonában is furcsán viselkedett. Környezetének vallomásai szerint többször úgy kellett visszatartani, nehogy egy Thompson géppisztollyal és két 45-ös Colttal vadászni induljon, leszámolni a mocskos disznókkal, akik átverték. Elvis élete utolsó hónapjaiban aggódott Lisa Marie-ért is, akit attól féltett, hogy elrabolják. Telefonokat kapott. Ismeretlenek fenyegették, hogy őt is, a családját is kinyírják, ha nem viselkedik okosan. A maffia-kapcsolat és a titkos FBI-nyomozás ismeretében mindez - utólag - érthető, de Elvis viselkedése akkoriban még mit sem sejtő legszűkebb baráti köre, családtagjai körében is megütközést keltett.  

Az FBI-nál 1977 július 27-re összeállították az "Elvis-ügy" aktáit , s elküldték az Igazságügy Minisztériumba, Washingtonba. Az akció megkezdésére hamarosan megérkezett az engedély, s augusztus elején be is indult a gépezet. Elvis ügyében - többek között - Philip Karl Kitzer, Frederic Pro és Laurence Wolfson ellen adtak ki körözési parancsot, akik valamennyien szoros kapcsolatban álltak a Cosa Nostra-val. De a szövetségi nyomozóiroda még négy, velük kapcsolatban álló maffiozó letartóztatását is tervezte. A bírósági kihallgatások kezdetét augusztus 16-ra tűzték ki, de Elvis Presley váratlan halála keresztülhúzta a számításokat.

Így aztán Vernon Presley mellett a Gracelandbe kiszálló nyomozók is számoltak egy esetleges gyilkossággal. A helyszínre érkező FBI-ügynökök - négy rendőr és egy orvosszakértő társaságában (véletlen baleset! természetes halál!) - a helyszíni szemlén a hálószobában és a fürdőszobában több olyan injekciós tűt találtak, amelyeket minden kétséget kizáróan drogok beadására használtak. Jónéhány fegyver is hevert szanaszét a szobákban, mintha Elvis azt akarta volna, hogy mindig a keze ügyében legyenek.  

A gyanús körülményekre utaló jelek szembetűnőek voltak, de a halállal kapcsolatos hivatalos közlemény után már senki nem kereste a válaszokat a magától adódó kérdésekre.

Például: Elvis a turné kezdete előtt 5 nappal teljeskörű orvosi vizsgálaton vett részt, s túlsúlyától eltekintve egészségesnek találták. De ha egészséges volt, miért halt meg természetes okból? Mennyi ideig feküdt holtan a fürdőszoba padlóján? Hol volt a szolgálatot teljesítő személyzet, akiknek a fürdőszoba közvetlen szomszédságában volt a szobája? Igaz-e, hogy egy újságiró telefonhívást kapott a halálesetről két órával azelőtt, hogy a mentősöket riasztották? Miért takarították fel a szobákat a nyomozók megérkezése előtt? Mi okozta a a szemtanúk által azonnal észlelt, erőszakosságra utaló jeleket a fürdőszobában? … A kérdésekre - hivatalosan - soha nem adtak választ. A nyomozást gyakorlatilag el sem kezdték. Az Egyesült Államok legismertebb polgára halálának gyanús körülményei vajon miért nem késztették ügybuzgalomra a memphisi rendőrséget? Pedig a temetést követően Vernon Presley továbbra is állította, hogy fiát - kábítószerek túladagolásával - meggyilkolták.

 Máig nincs magyarázat arra sem, hogy Jim Kirk-öt, a National Enquirer helyi tudósítóját ki tájékoztatta telefonon a halálesetről két órával Elvis kórházba szállitása előtt, tehát csaknem egy órával azelőtt, hogy Ginger Alden felfedezte Elvis holttestét a fürdőszobában. Kirk később elmondta, hogy egy ismeretlen, elváltoztatott hangú telefonáló közölte, hogy szenzációs hírei vannak Gracelandből - Elvis halott.
1989-ben a People magazinban Elvis egykori, a kérdéses délelőttön szolgálatban lévő
bizalmi embere, Ricky Stanley elismerte, hogy miután reggel 6.30-kor altatót adott át Elvisnek, maga is Demerolt vett be, s délig aludt. Az álmatlan Elvis másfél órával később már képtelen volt felébreszteni. Igy a sztárnak az ujabb adag altatót Stanley helyett Delta Mae nagynéni vitte fel az emeletre. Ő látta élve utoljára Elvist.

 A boncolás és a laboratóriumi tesztek végeredményét 1977. október l8-án közölték Vernon Presley-vel. Majd október 2l-re sajtókonferenciát hívtak össze, ahol a boncolási jegyzőkönyvnek csak egyes részleteit ismertették, és közölték, hogy maga a 44 oldalas dokumentum szigorúan titkos, 50 évre zárolják. Az ügy lezárva.

Vernon Presley 1989. június 26-án szívroham következtében, 67 éves korában hunyt el a Baptist Memorial kórházban. Haláláig féltette az életét. A csaló maffiózók pere később - már a koronatanúk nélkül - kezdődött meg Memphisben. Csendben, nyugisan, feltünés nélkül.

(Sokak szerint Presley ma is él…)

Elvis Presley

[ Rockzanza => Rocknotes => RadioiM  ]

Eredeti név: Elvis Aron Presley
Született: 1935. január 8. Tupelo, Mississipi
Meghalt: 1977. augusztus 16. Memphis, Tennessee
Anyja Gladys Love Smith, apja Vernon Elvis Presley.

 
ELVIS, THE KING

A rock and roll szentháromság közepseje Elvis Presley. Sokan meghitten csak Elvisként emlegetik, de kijár neki a Rock and Roll Királya cím vagy nemes egyszerűséggel – A KIRÁLY.

Halála után is (mind a mai napig) pop ikon és abszolútum maradt – a 20. század szórakoztatóiparának, popkultúrájának egyik legmeghatározóbb és legnagyobb hatású alakja. Sőt.

 
A STÍLUS - Némileg később pattant elő saját, újszerű stílusával, mint Bill Haley. Ő nem annyira a hangszerelésre és a beatre helyezte muzsikájában a hangsúlyt, sokkal inkább a zseniális muzikalitásából fakadó énekre és harmóniára (és persze a showra). Lemezei, amiken a dalok főleg későbbi korszakában sokszor nagyzenekari kísérettel szólaltak meg, a Bill Haley and his Comets produkcióihoz képest – meglepő módon – többnyire sokkal konvencionálisabban hangzanak. Elvis Presleyre a rhythm and blues hagyományokból leginkább a néger shouter blues előadók „shout” énekmódja hatott. A shout vagy shouting igazából ritmikus zenei kiáltás, amely egy dalon belül az érzelmi töltés növekedésével kisülésig, eksztatikus sikoltásig fokozódhat. Minden bizonnyal a fekete afrikai őshaza kultikus énekmódjából ered – és ugyanúgy varázslatos a hatása is. Egy főhangból és egy vagy több, fönt vagy lent beiktatott mellékhangból,  ráadásul szórványosan beszúrt tercekből és kvintekből áll. Jól illusztrálta és fokozta ez az éneklési mód a blues sokszor túlfűtött érzelmességét, sőt érzékiségét. Elvis Presley ezt a shoutingot tette előadása bázisává, központi elemévé, és még szenvedélyesebben, vadabbul művelte, mint maguk a feketék – a sokszor konvencionális zenei háttér előtt. Az ebből eredő deszültség Elvis személyiségével megfűszerezve rabul ejtette hallgatóit, közönségét. Lélekszakadva, elfulladva, sokszor levegő után kapkodva, lihegett, sóhajtozott, állandóan elcsukló hangon énekelt, sajátos ritmikai hangsúlyozással. Dalainak szövegei nem lépték át a kor még elfogadható szintjét a szexualitás érzékeltetésében, legfeljebb ártatlan, pubertáskori tinierotikát tükröztek. De ahogy ezt előadta! Vokalitása a szexuális töltésű légzéstechnikával és az érzéki hangnyújtásokkal sokszor szinte egy szerelmi aktus során hallható sikamlós lihegéssé, suttogássá varázsolta a magában ártatlan szövegeket.

KORAI ÉVEI – 1935. január 8-án hajnali 4:35 körül született egy kis faházban – Tupelo (Mississippi). Apja, Vernon Presley egyszerű teherautó sofőr, anyja Gladys Love Smith varrógépen dolgozott azidőtájt. Ikertestvére halva született – Jesse Garon Presleynek keresztelték a temetés előtt. Egykeként nevelkedett, a kis család épphogy csak a nyomorszint felett élt a kelet-tupelói években.

1938-ban – Presley hároméves volt – apját, Vernont megvádolták okirathamisítással, Gladys testvérével, Travis Smith-szel és egy Luther Gable nevű alakkal együtt. Letöltendő három évet kaptak a Mississippi Állami Börtönben egy a fönöküktől, Orville Beantől származó utalvány meghamisításáért: 3 dollárról 8 dollárra javították az öszeget és beváltották a helyi bankban. Bár idősb Presleyt nyolc hónap után kiengedték, de felesége és fia közben elvesztették a kis házat és el kellett költözniük Mrs. Presley családja szomszédságába.

1941-ben Elvis megkezdte az iskolát East Tupelói Egyesített iskolában. Már gyerekként is kilógott a sorból. Néhány barátja mesélte később, hogy mindig távol tartotta magát a többiektől, egyik ganghez, csapathoz sem csapódott, de – legalábbis tanárai szerint – kedves és átlagos gyerek volt, aki imádta a képregényeket.

Tízéves korában jelentkezett egy énekversenyre a Mississippi-Alabama Fair and Dairy Show vásári mulatságán. A cowboynak öltözött ifjú Elvisnek székre kellett állnia, hogy elérje a mikrofont, és elénekelje Red Foley Old Shep című tradicionális countrydalát. Második lett: öt dollárt nyer és ingyenjegyet az összes vásári eseményre.

1946 januárjában Presleyt a mamája elvitte születésnapi ajándékot vásárolni a tupeloi Vasedénybe. Ekkor kapta első gitárját - bicikli vagy puska helyett, 12 dollár 75 centért – jó választás volt!

Két év múlva, 1948-ban Presley-ék elhagyták Tupelót. 110 mérfölddel észak-nyugatabbra Memphisbe (Tennessee) költöztek a Lauderdale Courts telep egyik vöröstéglás házába, ami a város szegényebb negyedében épült. Itt a tizenéves Presley rendszerint azzal töltötte szadidejét, hogy fogta a gitárját és gyakorolt a Lauderdale Courts egy mosókonyhájában. Később együtt játszhatott a telep tornácain, hátsóudavarain az ott élő idősebb zenészekkel. A Presley-gyerek és családja természetesen akkor is hallott zenét, sőt énekelt is, amikor ellátogattak a helyi pünkösdista templomba. Ennél meghatározóbb, hogy Elvis most már közel került a memphisi zenei színtérhez és a Beale Street, az Ellis Auditorium és a Poplar lemezbolt kulturális hatásához. A Beale Street egy memphisi utca neve, amely nem csak egy a sok közül, hanem sokak által a blues szülőhelyének tekintett kultikus utca. Kricsmijeiben és klubjaiban olyanok nyomták, mint Louis Armstrong, Muddy Waters, vagy B.B. King. (A Sun Studios durván egy mérföldnyire lehett onnan.) Ekkor került a Memphis blues hatása alá és gospeleket énekelt az istentiszteleteken. A Beale Street kocsmáiban és Nyugat Memphis helyein olyan zenészek játszottak mint Howlin’ Wolf, Willie Nix, Ike Turner és B.B. King. Jónéhány klasszikus „electric” blues, rhythm and blues felvételt készítettek például olyan márkák számára, mint a Sun Records. Na, ez volt a memphis blues sound, nagy hatással volt a későbbiekben zenészekre és stílusokra, különösen a rockabillyre és a korai rock’n’rollra, amiknek művelői felvételeiket gyakran szintén a Sun égisze alatt készítették.

Presley a helyi Humes középiskolába járt és besegített az iskolai könyvtárban. Iskola után a Loew’s Állami Színházban is ügyködött. 1951-ben beállt az iskola katonakörébe (Tartalékos Tisztképző Csapat, amolyan amerikai honvédelmi képzés) és sikertelenül bepróbálkozott az iskolai football csapatnál is (az edző alávágott, miután nem bírta rávenni, hogy megnyírassa oldalszakállát és befésült frizuráját). Szabadidejét most már leginkább Memphis afro-amerikai negyedében töltötte, lógott a Beale Streeten. 1953-ban levizsgázott a  Humesban, főtárgyai: történelem, angol nyelv és irodalom, kereskedelem.

Tizenévesen Presley még eléggé félénk természetű volt: egy kölyök, aki szinte minden este otthon volt még 19 évesen is. A haverok húzták is mindig, mert más volt, mint ők, csendes volt, visszahúzódó, hebegős – amolyan anyuci fiacskája. (Egyszer az iskolai mosdóban sarokba is szorították ollóval a kezükben, hogy megszabadítsák tincseitől. Iskolai diákelöljárója, Red West szabadította meg, aki később filmszínész, kaszkadőr és tehetséges dalszerző lett. Presleynek, a tiniidol Rickey Nelsonnak, Pat Boonak, Johnny Riversnek is írt dalokat.)

Érettségi után Presley a Parker gépészeti boltban helyezkedett el, aztán a a Finommechanikai Társaságnál dolgozott az apjával. Legutolsó munkája, mikor karrierje kibontakozni kezdett, teherautósofőr volt a Crown Electric Company-nél. Ez volt az az idő, amikor elkezdte a haját úgy hordani, amivel később befutott és csak Elvis-frizuraként emlegetünk. Elaine Dundy könyvében (Elvis and Gladys) írja, hogy Elvis gyerekként nagy rajongója volt ifjabb Marvel kapitánynak, a képregényhősnek, aki sajátos hajviseletének ihletője, modellje lett később.

Első felvételek a Sun Stúdióban

A közismert történet: Presley 1953. július 18-án (18 éves ekkor) 3 dollár 25 centet fizetett a Sunnál, hogy csináltasson egy kétoldalas ’demo’ korongot a saját hangján – A) My Happiness és B) That's When Your Heartaches Begin. Az anyjának készítette a lemezt megkésett születésnapi ajándékként. 1954. január 4-én visszatért a Sun Stúdióba egy második lemezre: I'll Never Stand in Your Way / It Wouldn't Be the Same Without You – és ez már felkeltette a stúdió munkatársainak figyelmét.

A Sun Records alapítója Sam Phillips (1923.01.05-2003.06.30) – aki már olyan bluesművészekkel vett fel lemezeket, mint B.B. King, Junior Parker vagy a country énekes Johnny Cash – meg volt győződve róla, hogy a fekete bluesnak és boogie-woogienak törvényszerűen népszerűvé kell válnia a fehér közönség körében, ha megfelelőképpen tálalják nekik.

Phillips és asszisztense Marion Keisker meghallgatták Presley lemezeit és meghallottak benne valamit. Június 26-án felhívták, hogy ugorjon be egy countryballada felvételére helyettesíteni az épp hiányzó énekest. Bár ez a zenélés nem jött össze, Phillips összehozta Elvist két helyi western swing zenésszel, Winfield Scott "Scotty" Moore III gitárossal és "Bill" Patton Black Jr. bőgőssel - „majd meglátjuk, mi lesz belőle!” alapon. Az 1954. július 5-i felvétel szünetében Presley egy blues kezdett énekelni, Arthur Crudup That’s All Right-ját. Felvették, Phillipsnek tetszett az eredmény, és lejátszotta Dewey Phillips helyi DJ-nek, aki egyből leadta a memphisi WHBQ rádióban még a friss demó (acetát) nyomatról. Sam Phillips az adás után azonnal 5.000 példányra kapott megrendelést, ami persze még nem volt meg, hiszen még csak a demó korongot küldték az éterbe. Tíz nap múlva a That’s All Right-ot játszó trió – Presley, Black és Moore felvett egy Bill Monroe bluegrass valcert – a Blue Moon of Kentucky-t – felpörgetett verzióban. Így már megvolt a két dal, amiből Sam Phillips Elvis-lemezt nyomhatott – meg is tette 1954. július 19-én.

Jóllehet, amikor a That’s All Right lement a memphisi rádióban, sok hallgató betelefonált - Mi ez a zene? - ennek ellenére (1954. augusztus 18. és 1954. december 8. között) a Blue Moon of Kentucky, ami egy tradicionális country sztenderd volt már a késő 1940-es évek óta, rendre magasabb helyezést ért el a listákon.
Decemberre a lemez mindkét dala listákra került Richmondtól (Virginia) Houstonig (Texas).

Az első élő fellépések

Presley legkorábbi élő fellépéseire a Bon Air Club színpadán került sor Memphisben. A klub a hillbilly muzsika elég rendesen iszákos közönségének törzshelye volt. A hillbilly jó kis mulatós kocsmazene. Elvis sem kinézetre, sem hangilag nem olyan előadó volt, akit ez a közönség eddig megszokott és szeretett. Elvis, Scotty és Bill eljátszották két számukat a Bon Air-ben 1954 júliusának pár hétvégéjén. Johnny Cash emlékezett rá, hogy látta Elvist az Eagle’s Nest klubban énekelni az év nyarán-őszén. Kevesen voltak, de mindenkinek nagyon bejött a zenéjük. 1954. július 30-án felléptek az Overton Parkban található Shell Színházban Blue Moon Boys (a sajtóban ’Ellis’ Presley and the Blue Moon Boys) néven. A fő attrakció a country jódli sztár. Slim Whitman lett volna, de ahogy a színpadon Elvis rázni kezdte a lábát és ringatni csipőjét, a rock’n’roll itt győzelmet aratott. Elvis ideges volt a show miatt, mert éppen bicegett az egyik lábára, és éppen ezért mozgatta, rázta a ritmusra olyan szokatlanul. Az akkor divatos bő, széles szabású nadrág csak még jobban kiemelte ezt a mozgást. A közönség soraiban, főleg a fiatalabb nők körében ez olyan izgalmat váltott ki, majd megőrültek és sikoltozni kezdtek. Presley először nem értette mi a sikítás oka, de gyorsan tanult – hangjával, zenéjével, mozgásával eksztázisba tudta hozni, fel tudta pörgetni hallgatóságot.

Aztán Sam Phillips meggyőzte Jim Denny-t, a híres nashville-i Grand Ole Opry főnökét léptesse fel Elvist. 1954. október 2-án Hank Snow, a híres country énekes mutatta be Elvist. Presley, Scotty és Bill elővezették saját verziójukat a Blue Moon of Kentuckyra – és udvarias, de visszafogott reakciót váltottak ki. (Állítólag Jim Denny azt mondta Elvisnek: - Fiú! Jobb lett volna, ha maradsz a teherautó vilánjánál.)

A második Elvis kislemez – a Good Rockin’ Tonight az I Don’t Care if the Sun Don’t Shine-nal párosítva – 1954. szeptember 25-én jelent meg. Október 16-án először lépett fel Shreveportban (Louisana) a Municipal Auditoriumban a Louisana Hayride rádióshowban. Az első showban semmi különös, a közönség higgadtan, udvarias várakozással figyel. A második fellépés közönsége már jóval fiatalabb, Tillmann Franks azt tanácsolja Elvisnek „Dobj be mindent!” A ház dobosa, D.J. Fontana dolgozni kezd keményen a dobverőkkel és beatjei beindítják Elvis lábát és mozdulatait, valami történik: a tömeg vadul életre kel.

1955. augusztus 15-én Presley egyéves szerződést ír alá a „Hank Snow Attractiobs”-nak. A Társaság egyik tulajdonosa az énekes Hank Snow, míg a másik az Elvis pályafutásában később meghatározó figura: „Colonel” Tom Parker (szül.: Andreas Cornelius van Kuijk; 1909.06.26-1997.01.21)

1954 és 1955 augusztusa között a Sun Records az Elvis Presley-"Scotty" Moore-"Bill" Patton Black trió 10 dalát jelentette meg: öt country, négy blues és egy ballada felvételt, de mindet tipikusan Elvis Presley stílusában.

Winfield Scott "Scotty" Moore III

(1931.12.27) Moore otthon kezdett el gitározni tanulni nyolc éves korában. (Bár kiskorú  volt még, mikor besorozták, Moore a haditengerészetnél szolgált 1948. és 1952. között.)

Eleinte a jazzért és a country zenéért lelkesedett. Chet Atkins rajongója volt. Zenekart alapított: Starlite Wranglers. Aztán Sam Phillips összehozta a Sun Recordsnál a tizenéves Elvis Presleyvel. Phillips hitte, hogy Moore szólógitárja és a basszista Bill Black támogatásával Presley ritmusgitárja és éneke sikerre viszi lemezeiket. A Blue Moon Boys-ban még D.J. Fontana dobossal egészültek ki. Turnéztak az amerikai Délen és - ahogy Elvis népszerűsége növekedett – az egész Egyesült Államokban, megjelentek Elvis televíziós show-iban és mozijaiban. Moore Presley leghíresebb és legprogresszívebb korai felvételein gitározott: Good Rockin' Tonight, Baby Let's Play House, Heartbreak Hotel, Mystery Train, Hound Dog, Too Much, Jailhouse Rock (háttérvokál: The Jordanaires, a kor híres férfikara). Scotty Moore-t tekinhetjük a rock’n’roll szólógitárosok ősképének. A legnépszerűbb gitárosok tekintik Moore-t mint az előadót, aki a szólógitárt domináns szereppé tette a rock’n’roll zenekarban.

Bár néhány vezető gitáros/vokalista mint Chuck Berry vagy a blues legenda B.B. King,  nagy  népszerűségre tett szert, Presley nagyon ritkán szólózott előadásain, általában ritmusozott és átengedte a szólókat Moore-nak, akinek ezzel kiemelkedő szerepe volt Presley előadásain, lemezein, de szigorúan csak mint gitáros.

Sokoldalúsága, egyénisége sokakra hatott, akik nagy gitárossá váltak, ezek között volt Keith Richard a Rolling Stones vezető gitárosa, zeneszerzője. Moore leginkább befelé fordulónak látszik a színpadon, csak a zene közvetítése, lejátszása volt fontos számára.

Az 1960-as években kiadott egy szóló albumot, aminek a címe: A gitár, ami megváltoztatta a világot. Szerepelt  az NBC Elevis Presley’s ’68 Comeback Special műsorfolyamában is.

Amíg Presleyt kísérte, legfőképp Gibson ES-295 gitáron játszott, mialőtt Gibson L5-ösre váltott, amit egy Gibson Super 400-assal váltogatott.

Úttörő szerepe elismeréseként 2000-ben a Rockabilly Hall of Fame tagjai közé választották, de megérett már A rock and Roll Hall of Fame tagságra is.

William "Bill" Patton Black, Jr.

(1926.09.17-1965.10.21) – basszista, bőgős (’slapped/rockabilly upright doublebass); a gitáros Scotty Moore-ral Elvis Presleyt kísérte a híres és sorsfordító That’s All Right (Mama) felvételén a Sun Stúdióban, Memphisben. Rock and roll történeti jelentőségű pillanat résztvevője volt hát. A korai Elvis felvételeken bőgőzött: Good Rockin' Tonight, Baby Let's Play House, Heartbreak Hotel, Mystery Train, Hound Dog, és talán az első volt, aki az elektromos Fender Precision basszusgitárt használta a popzenetörténetben a Jailhouse Rockban (Leiber-Stoller; 1957). 1958-ig dolgozott Presleyvel, bizonyos pézügyi feltételek fölötti vita miatt hagyta el az együttest. (Eleinte ő és a gitáros Scotty Moore az egynegyedét kapta a felvételek jogdíjainak , de aztán, ahogy Presley karrirje rakétaként beindult felfelé 1956-ban, és Tom Parker, az „Ezredes” szárnyai alá vette a sztárt, 200 dolláros heti fix bért fizetett nekik. Ez megbontotta egységüket.)

Scotty Moore még így is hajlandó volt folytatni az együttműködést, de Black többé már nem társult hozzájuk. Csatlakozott egy memphisi csapathoz, amiből a Bill Black’s Combo lett 1959-ben. Az instrumentális Smokie című számuk Top Ten siker is lett. A Bill Black’s Combo később kissé beleragadt a Smokie stílusába az azt követő kislemezeik során: alap shuffle beat dob, egyszerű, bluesos R&B riffek, olcsó orgonahang és „füstös” szaxofonfutamok mindezek felett. Nem volt túl fantáziadús zene, de egészen sikeresek lettek vele, 8 kislemezzel is bekerültek a Top 40-be 1959-1962 között: White Silver Sands, Josephine, Don’t Be Cruel (Otis Blackwell; 1956 – Presley is lemezre vette), Blue Tango, Hearts of Stone…  Sikerük sokat köszönhet annak, hogy instrumentális rock zenéjük tökéletesen megfelelt háttérzenének bárokban, klubokban, kricsmikben, így rengeteg jukeboxba bekerült lemezük. És ez a kor a zenegépek kora (is). Agydaganat következtében halt meg 1965-ben, 39 éves korában.

Országos hírnév az RCA-val

Parker Ezredes felismerte a Sun Studios korlátait, tárgyalásokat kezdett az RCA Victor lemeztársasággal, megszerezte Presley jogait a Suntól 35.000 dolláért 1955. november 21-én. Presley első lemeze az RCA-nál a Heartbreak Hotel (Thomas Durden- Mae Boren Axton) gyorsan ’number one’ lett az USA-ban 1956 áprilisában – 1 millió példányt adtak el belőle.

A szerződés az RCA-val tartalmazott stúdió és filmzene albumokat, csakúgy mint kislemezeket és újrakiadáokat. Presley lemezeladásai óriásira nőttek az 1950-es évek végére. Keverve énekelt eredeti szerzeményeket és feldolgozásokat. Slágerei, a Blue Suede Shoes, a Don't Be Cruel,  a Love Me Tender,  az All Shook Up, a Jailhouse Rock és a többi meghozta számára a kritikai elismerést is.

Korai televíziós fellépések

Parker a promóció és az eladás nagymestere volt és nem vesztegette az időt. Közkinccsé tette és értékesítette Presley hangját, zenéjét, image-ét, licenszhez, engedélyhez kötött minden vele kapcsolatos dolgot és árut - a gitároktól a konyhafelszerelésig. Parker első és legfőbb akciója Presley-árucikk totális piacra dobásában a televízió meghódítása volt. Hat Dorsey Showban (CBS) léptette föl Presleyt 1956 januárjától márciusig. Két kedvező fellépési ajánlatot ért el Milton Berle legnézettebb showjában (NBC) – a második alkalom híressé-hírhedtté vált amerika-szerte Presley Hount Dog (Leiber-Stoller, eredetileg Willa Maee „Big Mama” Thornton; 1952) előadásától. Mint korai fellépésein általában Elvis sportzakót és bő nadrágot visel. Nincs a kezében gitár. Egy plánban ott van Presley, Scotty, Bill és DJ Fontana. A szám felvezető egy perc 22 másodperce után Elvis és a banda leáll. Elvis felveszi szokásos pózát és a hallgatóság felé fordul. Lassan és őrjítően egyre erőteljesebben játszanak, és Elvis szétterpesztett lábbal egyre eltúlzottabban ringatózik a hallgatóság orra előtt. A mikrofont úgy használja mintha részévé vált volna, őrületesen rázza lábát (rongyláb) a rock ritmusára, lábujjhegyen pipiskedve kirúg a beatekre. A házaigazda, a komikus Milton Berle átrohan a színpadon a produkció végeztével és kikiáltja: - „Elvis Presley! Mit szóltok a fiúhoz?! Imádom őt!” Presley „bepörgése” persze vihart kavart és ellenállást a prűd amerikaiakban. A kritika olyan keményen nekiment, hogy Presley mentegetőzni kényszerült egy New York City-i helyi tv show-ban, a Hy Gardner Calling-ban: „A rock and roll, ha szereted és érzed – nem tehetsz róla, megmozgat, felpörget.  Ez történt velem. Körbe kellett forognom. Nem tudtam ellenállni. Próbáltam, de nem tudtam…”

A Milton Berle show olyan örvényt kavart és akkora híre ment, hogy Steve Allen (NBC) is meghívta egy  szereplésre, ami 1956. július 1-én este nyolckor került adásba. Allen a televíziós talk show műfajának atyja. Allen ezekkel a szavakkal fordult Presleyhez: „Semmi más célunk nincs, csak jó show-t csinálni. Olyat, amit az egész család megnézhet és szórakozhat rajta. És ezt már régóta így csináljuk.” Miután Allen bemutatta „az új Elvis”-t (aki  szmokingot viselt és egy akusztikus gitár lógott a nyakában), így szólt hozzá: „Gondolom, jó mulatságnak tartod az egészet.” Aztán Elvis egy emelvényen üldügélő cilinderes és nyakkendős bassett hound (Foxi Maxi) kutyához fordult és elénekelt neki néhány strófát a Hound Dogból. (A produkció tartott vagy 50 másodpercig a 2 perc 26 másodperces Berle előadáshoz képest.) Elvis később is gyakran emlegette ezt a showt-t mint karrierje legmulatságosabb jelenetét. Scotty Moore viszont úgy emlékezett rá, hogy mikor másnap mentek a stúdióba felvenni a számot, mindenki dühös volt az előző esti adás miatt.

Mindennek ellenére, ezen alkalommal történt meg először, hogy az Ed Sullivan Show-t nézettségben legyőzték vasárnap este. Ez arra ösztönözte Sullivant, hogy hátomszor is felléptesse Elvis Presleyt: 1956 szeptember-októberében és 1957 január 6-án, mégpedig addig hallatlan és pédátlan összeg – 50.000 dollár fejében. Az első alkalommal Presley 82,5%-os nézettséget vonzott, ez cca. 55-60 milló nézőt jelentett. A második alkalommal, annál a pontnál, amikor Sullivan Presleyvel áll a színpadon, és Sullivan épp a közönséghez szól, Presley – akinek addig csendben kellett állnia mellette – elkezdte „rázni” a lábát - már csak a mozdulattal is kiváltva a közönség soraiban a fiatal lányokból a sikoltozást. Sullivan ekkor Presleyre nézett, aki – ahogy észrevette arckifejezését – komoly pofát vágott. A harmadik és egyben utolsó Sullivan fellépésen csak Presleyt mutatták szűk kameraképben, premier plánban. csak deréktól felfelé, hogy erkölcstelen csípőmozdulataival  nehogy megronthassa a prűd amerikai nézőket. Ennek az adásnak a végén Sullivan, aki míg Elvist bemutatta, szélesen mosolygott, és míg az összes lámpa Presleyre irányult, azt mondta: „Ez aztán a decens fickó, finom fiú! Soha nem volt kellemesebb élményünk ebben a showban, akármilyen nagy arcokkal, mint ez volt veled… te egyszerűen tökéletes vagy.”

A lányok egyszerűen megőrültek érte, kisfiús arcáért, sötéten érzéki tekintetéért, gátlástalan csípőrázó színpadi mozgásáért és nem utolsósorban bluesos, erotikus hangjáért előadásmódjáért.

Tehát: Sam Phillips álma valóra vált, mikor megismerte Elvis Presley-t: fehér bőr, fekete hang. Presley lett az első nagy rock'n'roll svindli, és prototípusa az összes hasonlónak, ami követte. A svindli a rockban persze nem annyira csalást, mint inkább szemfényvesztést takar. Sztárcsinálás, csillagporhullás, elvakult rajongók. Sam Phillips megtalálta az emberét, felszerelte egy mesteri ritmusszekcióval (Bill Black basszer és Scotty Moore gitáros), és elkezdte úgy reklámozni, mint fiatal magányos „törvényen kívöli” lázadót, pedig Presley egyáltalán nem volt az. A szegregált Amerikában Presley lett ekkor a fekete zene igazi elrablója: Arthur Crudup That's All Right Mama (1954), Roy Brown Good Rockin' Tonight (1955), Junior Parker Mystery Train (1955). Olyannyira, hogy később „fehérednie” kellett, a még nagyobb siker érdekében. A piac diktált. Olyan „fehér” anyagokat vett elő mint Carl Perkins Blue Suede Shoes (1956) című rockabilly-tépése, „Mama” Mae Boren Axton (Nashville Anyakirálynője) Heartbreak Hotel (1956) című balladája (itt Elvis hangja mesteri szférákba emelkedik) és Leiber & Stoller Hound Dog (1956) ez az őrületes 12 ütemű blues. De Elvis feketesége: lelke és hangja igazán Otis Blackwell Don't Be Cruel-jában (1956) tör elő, és legnagyobb sikerében az All Shook Up-ban (1957). Leiber és Stoller Jailhouse Rock-ja (1958) lett végül is  - egy vérbő, tiszteletlen boogie – Elvis progresszivitásának emlékezetes hattyúdala. Presley a rocker itt halt meg: a továbbiakban leginkább súgott-búgott és lihegett, kiabált, sikított ugyan, de eltávolodott  a rocktól – opera, sőt operettszerű dallamokat, régi olasz dalokat, és olyan szedáló és andalító hatású számokat helyezett előtérbe mint a  Love Me Tender (1956, a "Rancho Notorious" filmzenéjéből elemelve), Hugo (Peretti) & Luigi (Creatore) Can't Help Falling In Love-ja (1961, ami Giovanni Martini Plaisir d'Amour-jának átirata volt). Ezek a bel canto darabok ugyan népszerűek voltak (és azok ma is) – de nem rock és nem roll.

Presley sikerének óriási jelentősége, hogy személyiségének és zenéjének hatására kölykök százai jöttek rá, hogy tudnak ők fehér létükre fekete zenét játszani és használhatják a feketék zenei eszközeit saját érzéseik, gondolataik, libidójuk és szabadságvágyuk kifejezésére. A fehér rockzenészeket végül is elfogadták, sőt támogatták a fő lemezkiadók. Ő (először és leginkább a Sam Phillips Sun lemezein) definiálta a "rockabilly"-t – énekstílusa a tipikusan dadogós-csuklós előadásmód és érzéki affektálás, a vokál hátterében egy kislétszámú combo, karakteres (slap bass) bassszussal, offbeat  ritmusszekcióval (dob és basszus és ritmusgitár) frenetikus és lehengerlő szólógitárral. Sam Phillips két felvevő magnót alkalmazott, hogy produkálni tudja a rockabilly hangzásra jellemző „slapback” (visszacsapó) hangkésleltetést. A rockabilly a testiség első kirobbanása a poptörténetben, a dalok a (testi) vágy kamaszos hevületének „őszinte színlelései” voltak. Jazzes elemeket kombinált a rhythm and blues, blues alapokkal, befogadta az ősoriginál amarikai folk és a gospel hatásait. Visszanyúlt egészen a Martin Scorsese megfilmesítette (Gangs of New York) manhattani Five Points, a 19. századközepi New York világának ír jig és agrikai shuffle zenéjéhez, sztepp táncához.

[ Rockzanza => Rocknotes => RadioiM  ]

Bill Haley

Eredeti név: William John Clifton Haley
Született: 1925. július 6., Highland Park, Michigan (USA)
Elhunyt: 1981. február 9., Harlingen, Texas (USA)
(A halál oka: szívinfarktus vagy alkoholmérgezés. Élete vége felé, egy BBC-interjúban, amelyben éppen azt ecsetelte, hogyan gyógyítja alkoholizmusát, Haley beismerte, hogy napi négy-öt liter égetett szeszt töltöget magába, de ez mit sem csökkent múlhatatlan érdemein.)

Mai szemmel nézve a korabeli fotókat, filmeket nemigen érthetjük, hogy ez a lenyalt fejű, joviális figura, a maga esetlen mozgásával hogyan válhatott tinibálvánnyá abban az időben. De meghallgatva a zenét és ismerve a Rock Around The Clock zakatolásának mai napig tartó töretlen népszerűségét, film- és irodalmi élményeink alapján képzeletben kicsit belehelyezkedve az 1950-es évek amerikai fiatalságának világába - világosabb lesz a probléma, és érthetőbb lesz a kérdés.

Nem is annyira Haley személye volt bálvány, sokkal inkább zenéje, annak újszerű hangzása és mondandója (és persze a körülötte csapott marketing hatása) váltott ki hisztérikus megnyilvánulásokat a korszak ifjúságából.

Bill Haley különleges, önellentmondásos figura volt: senki, soha senki nem készített a még Rock Around The Clock-hoz hasonlóan meghatározó felvételt - nem csak az eladások tekintetében, hanem hatásában sem.

Haley paradoxona: személyének fedettsége, zenéje örökérvényűsége.

Dalaival (és ismerjük el nem csak azzal a bizonyossal, de legfőképp mégiscsak azzal) már akkor, 1954-ben felforgatta a világot, mikor az Elvis fiú még csak sofőrködött sikerről ábrándozva, és Chuck Berry még fodrászkodott, fotózgatott és csak barátainak gitározott. Mégis bizonyos személyes sikertelenségre volt ítélve mint tinibálvány, hiszen tíz évvel volt idősebb Elvisnél (míg élt, sokan fiatalították úgy, hogy 1927-re tették születési idejét), és külsejéért sem rajongtak a tinilányok, nem vált a fiúk követendő mintájává. (Bár szép kereskedelmi sikereket ért el, s valójában nem is ácsingózott az emlegetett szerepre.) Öltözete, kiállása és jellegzetes „olajozott tincsű kacsafrizurája” inkább a kikapós öregúr külsejét kölcsönözte neki a tizenéves közönség szemében, mintsem egy Rock and Roll Idolét.

Mégis zenéje, zenekarának előadásmódja annyira új volt és eltérő minden addigitól, hogy forradalmasította a könnyűzenét, a kultúrát, a filmművészetet. Egy új kort teremtett, melyet – zeneileg mindenképp – még ma is élünk. Haley sosem hagyta abba a zenélést, a Comets-szel 1981-ben bekövetkezett haláláig folyamatosan játszott.

Eredetileg Bill Haley szíve csücske a country and western muzsika volt. Egyéni stílusát az határozta meg, hogy – mikor a country helyett egy egyénibb és sikeresebb stílust keresve váltott - ő vonta be elsőként és leginkább dalaiba a szving- és dixieland-együttesek által alkalmazott, hatásosnak ítélt zenei elemeket. Kollégáival ellentétben nem a rhythm and blues volt elsősorban  fő ihletője. Egyfajta fehér zománcot festett a fekete zenei alapokra. Együttese hangszerelését húros hangszerekkel a déli dixieland bandektől, kísérőzenekarának, a Comets-nek ismétlődő kórusait a szving zenekaroktól kölcsönözte. De alig akadt más együttes, amelyik annyira alárendelte volna egész zenéjét a szigorúan, keményen ütütt beatnek mint Haley-ék. A feszes ritmust ritmus- és melódiahangszerek és az ének csak hangsúlyozta. A Haley-beat tökéletes tánczene.

(Egy elfuserált műtét következtében Bill Haley vak volt a bal szemére gyerekkora óta. John Svenson – életrajzírója – óta sokan azzal magyarázzák jellegzetes homlokába nyalt frizuráját, hogy a szemhibájáról akarta elvonni a figyelmet.)

Először profi zenekarhoz 1946-ban csatlakozott: egy pennsylvanai western swing banda volt ez, a Down Homers, amit Kenny Roberts vezetett. A tapasztalatszerzést követően kivált és saját zenekart alakított, a Range Drifters-t, majd a Four Aces Of Western Swing-et. Az utóbbival helyi sikereket arató kislemezeket is kiadtak. (Emellett a WPWA rádió zenei direktoraként is működött.) A Four Aces feloszlása után Jack Haley és Johnny Clifton Haley néven szólókarierrel próbálkozott, és 1949-50 tájékán megalakította a Saddlement.

A zenekar vett fel lemezeket pát márkánál, például egyet az Atlantic Recordsnál is. Ez volt Haley első vezető országos kiadónál való megjelenése.

Haley 1951-ben jelentkezett kísérő zenészeivel a Dave Miller alapította Holiday Records-nál és egyidejűleg megváltoztatta stílusát. Felvették a Rocket 88-at (eredetileg Jackie Brenston and His Delta Cats, ami tulajdonképpen Ike Turner zenekara ) és 1952-ben a Rock the Joint-ot (amit például a Jimmy Preston and His Prestonians is sikerre vitt már). Figyeljünk a címekre: Rock, Rock, Rock… Ezek viszonylagos sikere (75-100.000 eladott példány a Pennsylvania-New England régióban nem piskóta!) után Miller nagyobbik lemezcégéhez szerződtek, az Essex márkához. Haley ezekkel a dalokkal meggyőződött róla, hogy (a még névnélküli) stílusa, a country és a rhythm and blues hibridje kereskedelmi sikert hozhat számukra.

Az 1952-es Labour Day alkalmával (itt van Május Elseje…) átkeresztelte zenekarát, megszületett a Bill Haley with Haley’s Comets (inspirálva és utalva a hasonló ejtésű Halley Üstökösre). 1953-ban felvették a saját Crazy Man, Crazy-t (a basszista Marshall Lytle-lel közös szerzemény), ami az első rock and roll dal volt az amerikai listákon – és hamarosan elnyerték legendás és végleges elnevezésüket is: BILL HALEY & HIS COMETS.

A rock and roll üstököse ezzel elindult (eleddig és immár) beláthatatlan pályáján.

Rock Around The Clock

{szerzők:  James E. Myers (Jimmy DeKnight) és Max Freedman} – dal történetével a neten számos oldal foglalkozik.

Egy nagyon stílusos: http://www.rockabillyhall.com/RockClockTribute.html

A dalt 1953-ban írták Haley-nek. Egészen 1954. árilis 12-ig kellett várni a felvétellel. És – hihetetlen! – de a dal eredetileg sikertelennek bizonyult. De csak összejött Haley-nek egy országos sikere, egy Big Joe Turner feldolgozással, a Shake, Rattle and Roll-lal, amiből hamarosan milliós pédányszámot értek el, és amelyik az első rock’n’roll volt, ami felkerült a brit lemezlistára is 1954 decemberében. E dallal Haleynek és zenakarának elévülhetetlen jelentősége és érdeme van, hogy – ott és akkor - ez a fajta zene a széles (és fehérbőrű) és főleg ifjonc hallgatóság körében már rock and roll-ként lett ismert - ott motoszkálva a tudatalattijukban.

És ez, amikor az eufórikus Rock Around The Clock felcsendült a mozikban - mint a Blackboard Jungle (Glenn Ford, Sidney Poitier főszereplésével) nyitózenéje - egyből az amerikai Billboard lista csúcsára röpítette és ott is maradt nyolc héten át. Zenei forradalmat robbantott megnyitva a kapukat az olyan előadók előtt mint Elvis Presley és társai.

ROCK AROUND THE CLOCK  (Max Freedman / Jimmy DeKnight) Bill Haley & His Comets - 1955

One, two, three o'clock, four o'clock rock 
Five, six, seven o'clock, eight o'clock rock 
Nine, ten, eleven o'clock, twelve o'clock rock
We're gonna rock around the clock tonight

Put your glad rags on, join me, Hon
We'll have some fun when the clock strikes one
We're gonna rock around the clock tonight
We're gonna rock, rock, rock, 'til broad daylight
Gonna rock, gonna rock around the clock tonight

When the clock strikes two, three and four
If the band slows down we'll yell for more
We're gonna rock around the clock tonight
We're gonna rock, rock, rock, 'til broad daylight
Gonna rock, gonna rock around the clock tonight

When the chimes ring five, six, and seven
We'll be right in seventh heaven
We're gonna rock around the clock tonight
we're gonna rock, rock, rock, 'til broad daylight
Gonna rock, gonna rock around the clock tonight

When it's eight, nine, ten, eleven too
I'll be going' strong and so will you
We're gonna rock around the clock tonight
we're gonna rock, rock, rock, 'til broad daylight
Gonna rock, gonna rock around the clock tonight

When the clock strikes twelve, we'll cool off then
Start a rocking' 'round the clock again
We're gonna rock around the clock tonight
We're gonna rock, rock, rock, 'til broad daylight
Gonna rock, gonna rock around the clock tonight

(a szöveg csak illusztráció)

(A Rock Around The Clock az első lemez volt, amit több mint egy millió példányban adtak el  mind Nagy-Britanniában, mind Németországban 1957-ben. Haley lett az első amerikai vezető rock énekes, aki Európában turnézott.)

Az USA-ban a fiatalabb és szexibb csillag, Elvis hamar és jócskán elhomályosította Bill Haley üstökösének fényét, de azért Haley sokáig vezető sztár maradt Latin-Amerikában, Mexikóban és Európában is végig az 1960as évek folyamán. És maga a Rock Around The Clock – hogy enyhe képzavarral éljek – mint üstökös állócsillag a rock zene szikrázó égboltozatján.

Hogy a Halley üstökös ne maradjon társtalan az égen 2006 februárjában a Nemzetközi Csillagászati Egyesület a 79896-os számú kisbolygót - Bill Haley halálának 25. évfordulójára emlékezve – 79896 Billhaley-nek nevezte el.

The Comets

Francis "Franny" Beecher - gitár (1921. szeptember 29.) - country gitárosként kezdte pályafutását. Olyan zenészekkel készített felvételeket az 1940-es években, mint Benny Goodman jazz-klarinétos vagy a zseniális dobos, Gene Krupa. Franny 1955-ben csatlakozott a Comets-hez, gitárszólói ma már klasszikusoknak számítanak. A Comets legidősebb tagja, sosem hagyta abba a zenélést. Képes volt énekhangját gyerekes sipítássá torzítani, ezt „élvezhetjük” a See You Later Alligator nyitóhangjaiban. Általában részt vállalt a The Comets sorozatos újjáélesztéseiben.

Joey D'Ambrosio - szaxofon, ének (1934. március 23.) - különböző jazz zenekarokban szaxofonozott, mielőtt 1953-ban a Comets tagja lett. Még csak 19 éves volt, így kénytelenek voltak kicsit öregíteni papíron, hogy az amerikai klubokban színpadra engedjék. Big Joe Turner blues énekes, szerző mondta: "A legfeketébb fehér szaxofonos". (Ma Joey sikeres üzletember a West Coast-on, a Las Vegas-i Caesar's Palace Casino igazgatója.)

Johnny Grande (John A. Grande) - zongora (1932. január 14. – 2006. június 3.) - fiatalon kezdett zongorázni, hamarosan a western accordion (western harmonika) mestere. 1949-ben Bill Haley, Billy Williamson és Johnny megalakították a Saddleman nevű együttest. A Tge Cometsben a hangszerelésben fontos szerepe volt. Ő volt egyike azoknak, aki profi szinten tudott kottát olvasni a zenekarban. 1962/3-ban hagyta el a csapatot, de az 1987-es újraegyesülésben részt vett.

Marshall Lytle (Tommy Page néven is)- nagybőgő, ének (1933. szeptember 1.) - Tex King-től tanult gitározni, aki a 40-es évek végén játszott együtt Bill Haley-vel a Four Aces Of Western Swing formációban. Marshall 1951-ben ismerkedett meg Haley-vel, aki azonnal meghívta a Saddleman-be, egyetlen feltételt szabva csupán, meg kellett tanulnia bőgőzni az épp távozó Al Rex helyére. Eleinte bajuszt kellett viselnie, hogy idősebbnek látsszon, fel tudjon lépni a zenekarral. A legelső közös koncertjük előtt Bill megmutatta Marshallnak, hogy is kell a nagybőgőt megszólaltatni, gyorsan belejött, és a ma is használt (pl. funky) slap bass technika kialakítója lett. 1955-ben saját együttest alapít, a The Jodimars-t. Ez lett az első rock and roll band Las Vegasban. Az 1987-es újrajátszásban ő is részt vett, énekelte a Rock Around the Clock-ot. Marshall manapság saját ingatlanügynökséget vezet (Tampa, Florida) és számtalan country felvételt készít.

Dick Richards – dob, vokál (1924. február 12.) – először főleg vak operaénekes édesapjának és annak csak vakokból álló zenekarának sofőrje és turnészervezője volt és csak mellesleg kisebb New Jersey-i klubokban dobolt helyi zenekarokkal. 1953 őszén lépett a Comets soraiba. Bill mellett ő is gyakran mikrofonhoz jutott jó énekhangja miatt. (Richard Boccelli néven éjszakai klubot üzemeltetett, sportedzősködött és színészként sok hollywood-i és brodaway-i produkcióban feltűnt.)

[Jacko Buddin - ének, zongora, dob (1936. június 1.)

A Comets egyetlen nem eredeti tagja. Angliában született és Bill Haley nagy rajongója. Teljesült álma, amikor 35 évvel a Rock Around The Clock első felvétele után felkérték, legyen a Comets énekese. Korábban angol rock and roll zenekarokban játszott, kísérte turnén Chuck Berry-t, multi-istrumentalista. Énektónusa hasonlít Bill Haley-re.]

Bill Haley and His Comets: Rock Around The Clock (Album; 1955)

1. (We’re Gonna) Rock Around The Clock – James E. Myers – Max Frredman (2:11)

2. Shake, Rattle and Roll – Jesse Stone (2:31)

3. A.B.C. Boogie - Al Russel - Max Spickol (2:29)

4. Thirteen Women (And Only One Man in Town) - Dickie Thompson (2:53)

5. Razzle-Dazzle – Bill Haley - Frank Pingatore (2:43)

6. Two Hound Dogs - Haley – Pingatore (2:59)

7. Dim, Dim the Lights (I Want Some Atmosphere) - Beverly Ross and Julius Dixon (2:31)

8. Happy Baby – Pingatore (2:36)

9. Birth of the Boogie - Haley, Billy Williamson – Johnny Grande (2:15)

10. Mambo Rock - Bix Reichner, Mildred Phillips and Jimmy Ayre (2:38)

11. Burn That Candle – Winfield Scott (2:46)

12. Rock-A-Beatin' Boogie – Haley (2:21)

A zenekar: Bill Haley – gitár, ének / Danny Cedrone – gitár (1 2 3 4) / Franny Beecher- gitár (5 6 7 8 9 10 11 12) / Billy Williamson – steel gitár / Johnny Grande – zongora / Marshall Lytle – basszus (1 2 3 4 5 6 7 8 9 10) / Billy Gussak – dob (1 4 5 6 7 8 9 10) / Joey d’Ambrosio – tenor szaxifon (1 2 3 4 5 6 7 8 9 10)

Közreműködtek: Panama Francis - dob (2 3) / Alex Rex – baszus (11 12) / Cliff Leeman - dob (11 12) / Rudy Pompilli - tenor szaxofon (11 12)

2005. július 5-én a The Comets nagy feltűnést keltő koncertet adott a NASA pasadenai Sugárhajtás Laboratórium kutatóinak és munkatársainak a Deep Impact üstökös kutató űrszonda űrmisszió sikerének megünneplésekor. Következő nap a nyugat-hollywoodi híres Viper Room night clubban adtak koncertet, befejezésként a Rock The Joint-ban és a Rock Around The Clock-ban Lytle duettet énekelt Bill Haley legfiatalabb lányával, Gina Haley-vel. (Linda Georgina (Gina) Haley Sz. 1975; Amerika-szerte ismert énekesnő, dalszerző – The Bridge és The Gina Haley Band.)

„A lot of people seem to think I started this business, but rock 'n' roll was here a long time before I came along. Nobody can sing that kind of music like colored people. Let's face it, I can't sing like Fats Domino can. I know that.”

 ***** Elvis Presley

[ Rockzanza => Rocknotes => RadioiM  ]

Rock'n'Roll 1951-57

Komoly listát tesz ki azoknak a daloknak a felsorolása, amik az első rock’n’roll historikus címkére pályáznak (és nem csak a címükben utalnak a „rocking"- hintázás, rázkódás, rockizás kifejezésre). A köztudatban köztudott, hogy az első rock and roll szám Bill Haley és az ő Üstököseinek a Rockja az óra körül – azóta is jár az óra megállás nélkül. Azért a szakma kissé árnyaltabban közelíti meg a kérdést. A Guttenberg Galaxisban a Sebők-Jávorszky féle Rocktörténet I.-ben is oldalakat böngészhetünk végig ezügyben.

Gyorslista – előképek/-hangok

1920/30 …már előre (vagy vissza?) veti árnyát: rock itt, rock ott, rock lent, rock fent, rock körös-körül…

"My Daddy Rocks Me (with One Good Steady Roll)" (1922) Trixie Smith – sajátos backbeat és az egyik első „rock az óra körül” - (ami ugyebár a itt „megállás nélkül mint a gép”-szerű jelentéssel bír)  tematika. A szó modern értelmében nem rock’n’roll – csak egy lassú moll-blues, de ugyebár a címe…! (nomen est omen)

"Pine Top's Boogie Woogie" (1928) Clarence „Pinetop” Smith – az egyik első ’bugivugi’ sláger. Szövegében olyan rock’n’roll toposzokkal, mint hogy „a lány a piros ruhában” addig innen „el nem megy” („not move a peg” – rongyláb) „amíg rázhatja” és „hetyeghet”.

"Tiger Rag" (1931) Washboard Rhythm Kings – egy méltánytalanul abszolút figyelmen kívül hagyott társaság rikoltozó, sikoltozó énekükkel, furcsa tigris üvöltéseikkel, washboard (hullámos mosófa) reszelésükkel. Pedig ők ösztönös zenéjükkel megelőlegezték számos afro-amerikai házikészítésű hangszerekkel játszó jug band (kanna zkr.) és skiffle band megjelenését; a szokatlanság és közízlésen kívüliség érzetét, ami az autentikus rock’n’roll jellemzője volt megjelenésekor, és maradt sajátja azóta is.

1930/40 Hot swing

„Sing, Sing, Sing” (1937) Benny Goodman  – Gene Krupa őrült, zseniális, szaggatott dobolásával. Krupa zenészi habitusában és egzaltált showman mivoltában megelőlegzi a későbbi rock’n’roll dobolást és az extrém egyéniségek sorát.

"Roll 'Em Pete" (1938) Pete Johnson és Joe Turner – tapsolós, szinkópás boogie-woogie és emellett a blues verzék mesteri összeboronálása.

„Flying Home” (1939) Lional Hampton and His Orchestra – Illionis Jacquet tenor szaxiszólójával – a későbbi R’n’R szólók mintája és referenciája: érzelmes, csillogó, hosszú, elbyújtott szóló - nem csupán instrumentális megálló a dalban, hanem annak kulcsmotívuma. Volt ennek a dalnak egy jazz-kamara változata is a gitáros Charlie Christiannel, aki a bebop legjelentősebb elektromos-gitárosainak egyike.

„Boogie Woogie Bugle Boy” (1940) The Andrews Sisters  – ez a dal számos proto-rock’n’roll elemet tartalmaz, amiből később főleg az énekegyüttesek profitáltak. Az Andrews nővérek a mai napig a legnagyobb példányszámban eladott női vokálegyüttes (75-100 millió példény, kicsit több nint 600 felvétel – Wikipedia).

"New Early In The Morning" és "Jivin' The Blues" (1940) John Lee „Sonny Boy” Williamson – mindkét felvétel igen nagy hatással volt a chicagói kisebb blues és proto-rock combókra, akik Lester Melrose Bluebird label-je körül tömörültek. Egyike az első felvételeknek, ahol hangzásban a dobnak kiemelkedő szerepe van.

"Rock Me” (1942) Lucky Millinder Orchestra with Sister Rosetta Tharpe (ének, gitár) – egy gospel városi bluesként elővezetve. Rosetta Tharpe az 1930-as 1940-es évek nagy gospel úttörője a spirituális szövegeket ötvözte a korai rock jegyeivel.

"The Joint is Really Jumpin' at Carnegie Hall" Judy Garland és Jose Iturbi – az Ezer mosoly című filmben (Thousands Cheer, 1943) – boogie-woogie (a rock’n’roll elismert elődje) hangszerelésén kívül megjegyzendő, hogy szövegében – „when they start to rock” – a rock kifejezést egyszerűen zenei formulaként használja (hiszen ezidőtájt általában - kétértelműségét kihasználva - inkább a szexre vonatkoztatták)

"I Wonder" (1944) Cecil Gant – egy korai néger ballada, ami később széleskörben népszerű és sokszor feldolgozott dal lett. Gant az első népszerű néger tenor, a Harlem Hit Parade (a színes lista) akkori number one-ja.

„The Honeydripper” (1945) Joe Liggins and the Honeydrippers  – izgalmas előadásban szintetizálták a boogie-woogie zongorát a jazz-zel és egy folk örökzöld a "Shortnin' Bread" riffjével (18 héten át vezette az R’n’B színes listát).

Késő 1940es évek: rhythm and blues vagy rock and roll?

"Oakie Boogie" (1947) Jack Guthrie; "We're Gonna Rock, We're Gonna Roll" (1947) Wild Bill Moore…

„Good Rocking Tonight” (1947) Roy Brown és Wynonie Harris  – mindketten afro-amerikai zenészek: Brown eredeti verziója inkább jump blues, Harrisé közelebb áll a rock’n’rollhoz. Később Elvis Presley is feldolgozta és kevésbé szellemdúsan Pat Boone; "Guitar Boogie" (1948) Arthur „Guitar Boogie” Smith

1949 A rockin’ lemezek éve – számos olyan felvétel született ebben az évben, amit különböző szakírók a korai rock and roll eklatáns példájaként emlegetnek.

"Rock Awhile" Goree Carter (Houston, Texas) – Goree már akkor Chuck Berry-futamokat pöngetett, mikor még Berry meg sem jelent a színen. Néhány zenetörténész ezt a lemez tekinti az abszolút első rock’n’rollnak, amit valaha felvettek (Houston - Freedom Records).

"Drinkin' Wine Spo-Dee-O-Dee" Stick McGhee and His Buddies – az egyik első pro-tipikus R’n’R dal. Később  Jerry Lee Lewis, The Killer emlékezetes feldolgozásában is sikeres.

„Rag Mop” szerzők: Johnie Lee Wills és Deacon Anderson – újszerű hangzás - nagy sláger. A szövege egyszerűen leginkább a címe kibetűzve. Később az Ames Brothers ének quartet vitte igazán sikerre.

"We're Gonna Rock this Joint Tonight" („Rock the Joint”) Jimmy Preston and His Prestonians – gyakran ismerik el ezt is a rock and roll prototípusának (utóélete: 1951 – Jimmy Cavallo és 1952 – Bill Haley and the Saddlemen. Marshall Lytle a Comets basszistája szerint ez volt az egyik dal, ami Alan Freedet a rock and roll terminushoz vezette (bár Freed maga korábbra teszi az időpontot).

„Saturday Night Fish Fry” Louis Jordan and his Tympani Five – hatalmas és hatásos sláger volt. Egy New Orleans-i halfogást mesél el, aminek egy rendőrakció vet véget – a refrén ezt ismételgeti: "It was rocking. It was rocking".

„The Fat Man” Antoine Dominique "Fats" Domino – Fats itt wah-wah száj trombitát ad elő. Ez volt első Top40 slágere, sokak szerint az első rock’n’roll dobogó legesélyesebbje. A lemezen a ritmusszekció átható back beatje dominál. A dal alapja Drive’em Down (Willie Hall, aki lemezt ugyan soha nem készített, de rendkívül nagyhatású előadó és pianista volt) "Junker's Blues"-a.

Az 1950es évek NA EZ MÁR VÉGRE ROCK AND ROLL A JAVÁBÓL

Ebben az időben szinte általános volt a populáris zenének ezen a fertályán, hogy a legtöbb számnak több élete volt: egy korai rhythm and blues változata, amit aztán később rock and rollosítottak. Gyakran az első változatot fekete művész adta elő, míg a másodikat fehér. Sokáig és sokan ezeket a fehér változatokat lenézték – néhányan még ma is - mint a fekete eredeti szimpla kihasználóit, mint olcsó származékokat, utánzatokat, mint a szükséges rosszat a zenei átmenetben, fejlődésben. Pedig nem mind volt halvány imitáció, és olykor komoly és alapvető átdolgozások is születtek szimpatikus előadással… és nem egy közülük felülmúlta az erdetit.

"Rock Me to Sleep” szerzők: Benny Carter-Paul Vandervoort II (1950) – előadó: Helen Humes, feldolgozta: a Marshall Royal Orchestra.

„Sixty Minute Man” (1950) Billy Ward and the Dominoes – ez volt az egyik első giga-Rhythm&Blues-sláger: átgázolt az összes létező listán, és a vokálgrupp maga (amelyben Clyde McPhatter, a nagyhatású afro-amerika énekes is feltűnt) sokszor szerepelt Alan Freed korai show-iban.

„Rocket 88” (1951) Jackie Brenston and his Delta Cats (valójában Ike Turner and the Kings of Rhythm) és Bill Haley and the Saddlemen – mindkét változat – teljes joggal - ki lett kiáltva az első határozott rock and roll lemeznek a legkülönbözőbb szakértők keze nyoma által.

„Crazy Man, Crazy” (1954) Bill Haley and his Comets – az első rock and roll lemez a Billboard Magazine listáján. És nem feldolgozás, hanem originális! Haley iskolai bulikon, ahol játszottak, hallotta a kifejezést, mikozben a közönség őrültmód rockizott ezerrel.

„Rock Around the Clock” (1954) Bill Haley and his Comets (lemezre véve: 1954 árilisában) – az első number one rock and roll lemez. Innen április 12. A ROCK AND ROLL SZÜLETÉSNAPJA. Sokszor és sokan állították, hogy ez a szám röpítette a rockot a fősodorba. Eleinte nem kapkodták a lemezt, mint cukrot, de aztán egy (később tipikussá vált, s a mai napig trendi irányzatot teremtő) fergeteges, amerikai gimis (high-school) film, a Blackboard Jungle (Evan Hunter – aki igazából Ed McBain [szül. Salvatore Lombino] a krimikirály - regényéből írta és rendezte Richard Brooks) betétdalaként a (tini)lázadás jelképe lett és e film hatása az örökkévalóságba repítette. A bomba robbant, a detonáció még ma is megrezegteti néha a világot.

„That’s All Right (Mama)” 1954 Elvis Presley (1954. július) – Arthur „Big Boy” Crudup (1946) dalának feldolgozása. Elvis első lemeze. B oldalán a „Blue Moon of Kentucky” countryja. Producer Sam Phillips – élőben egyszerre vették fel az egészet és egyből nyomták lemezre.

„Shake, Rattle and Roll” (1954) Big Joe Turner és Bill Haley and his Comets – Haley változata volt az első nemzetközi rock and roll sláger. Valójában megelőzte a „Rock Around the Clock”-ot néhány hónappal, bár ezt adta ki később. Tulajdonképpen feldolgozásnak tekinthető, de Haley verziója lényegesen különbözik Turner-féle eredetitől – szövegben, hangszerelésben. Az eredeti is vezető shouter blues sláger volt. Később Elvis Presley 1956-os előadásában a Turner szöveget kombinálta a Haley zenével, első nemzeti televíziós fellépésén.

„Sh-Boom” (1954) a Chords és aztán a Crewcuts – ebben az esetben az utóbbi tényleg halvány utánzat lett, de a doo-wop irányzat úttörője.

„Maybellene” (1955) Chuck Berry – a Rolling Stones Magazine azt írta erről a gyönyörűségről: itt született meg a rock’n’roll-gitár. Berry első lemeze, első slágere.

„Blue Suede Shoes” (1955) Carl Perkins – a rockabilly és a country elemeiből építkező pop dal. Korai R’n’R sztenderd. Igazán nagy sláger Elvis Presley-vel lett.  (Később 1001en feldolgozták, arról nem is beszélve hányan énekelték, -ik a zuhany alatt…)

Amint arról volt már szó,

az ember, akiről híresztelni szokás, hogy „feltalálta” a rock'n'roll terminust, egy fehér clevelandi disc-jockey, Alan Freed. 1951-ben döntötte el – Leo Mintz Record Rendezvous üzletének sikerén meditálva -, hogy indít egy rádióműsort. Ez volt a Moondog Rock'n'Roll Party, hogy fekete zenét sugározzon főleg fehér tizenéveseknek, akik zabálták ezt a zenét, de nekik szóló műsor nemigazán volt. Met bár más fehér DJ-k is próbálkoztak már és folyamatosan születtek is hasonló műsorok mindenfelé Amerikában, de Freed a fekete zene iránti abszolút rajongása, lelkesedése bizonyult csak igazán Államok-szerte ragályosnak. Ugyanebben az évben (1951) megszületett az igazi rock and roll az igazi rock’n’roll party-hoz - Ike Turner Rocket 88-a.

És még ebben az évben kitört Gunter Lee Carr We're Gonna Rock–jára az új táncőrület, a rock’n’roll-láz, amire már minden épkézláb tizenéves himbálta volna csipejét. Amerika-szerte mindenki csak rockizni akar. De sajna az előadók leginkább négerek voltak, a lemezeiket csupán kis kiadók terjesztették lokálisan. Kellett egy rádió, ami Holdkutya névre hallgat, és éjszakánként az égre üvölti az új idők, új dalait (bocs).

A lemezipar elővigyázatos és óvatos volt, hiszen ezt az új zenét szinte kizárólag feketék csinálták - a pénz viszont leginkább – nem meglepő módon - a fehérek zsebében volt  Ezt az ellentmodást próbálták feloldani és a mérhetetlen közönségigényt, mondhatni éhséget kiaknázni a jólfésült Bill Haley felfuttatásával. És az ő sikere bebizonyította a lemezgyártóknak is, hogy hatalmas közönsége van ennek a zenének, és ez a közönség mindenre el volt szánva, hogy hallgathassa, élvezhesse, fogyszthassa ezt a zenét és mindig, mindenhol járhassa a rock’n’rollt.

Tehát a fehéreknél volt a pénz, de a feketék csinálták a legizgalmasabb muzsikákat. Ez piaci rést teremtett a független márkáknak, akik fekete művészek zenéit vették fel és jelentették meg főleg a fehér közönség, annak is tizen-, korahuszonéves szegmense számára, de ez így – fekete fehéren - még sosem válhatott volna tömegpiaccá. Hisz tudjuk – az előítéletek enyhülése és a törvényhozás jószándéka ellenére is - azért az USA jórészt még fajilag megosztott ország volt. Kevés esély volt rá, hogy egy fekete énekes, előadó olyan népszerű legyen, mint mondjuk Frank Sinatra vagy Nat King Cole volt. Amikor Sam Phillips a Sun Records-t alapította Memphisben (Tennessee), akkoriban tette híres kijelentését - „Ha találok egy fehér fickót, aki fekete hangon képes énekelni, milliomos leszek”.

A rock’n’roll az elejétől fogva nem fülbevaló, hanem elsősorban talpalávaló muzsika volt. Tökéletes volt ehhez szigorú ritmikus váza, ami valósággal táncba lökte, húzta hallgatóit és szerfelett erőszakosan felbirizgálta kedélyüket. A négyes ütemben az „off beat” mindig túlhangsúlyozott - hangsúlyozása tehát nem 1-re és 3-ra esett, mint a hagyományos európai tánczenékben, hanem 2-re és 4-re, mint a néger jazz-ben. A rock’n’roll combo általános felállása: gitárok, basszus, dob, billentyűs esetleg fúvósokkal kiegészítve. A szinkópák, ritmikai eltolások, elébe vágások, átkötések szaporasága csak még inkább kihangsúlyozta a ritmus-vezérelvet. S mindez történt a lehető legnagyobb hangerővel. Borzongató!

Mindezt még tovább vadították a show-val – a zenészek, énekesek élő fellépéseinek kihangsúlyozott testközeliségével, ahol az előadók is, a közönség is gyakran igencsak „belelendültek”. A régi big bandek és énekeseik a rock’n’roll dühödt harcosai mellett nagyon vérszegénynek tűntek a fiatal közönség szemében.

A R’n’R zenei felépítése ugyan eléggé egyszerű, de tartalmazott azért kifinomult és hatékony vonásokat. Ilyen volt az a-b-a dalforma következetes alkalmazása: téma, variációk a témára és a téma ismétlése. És a témát sokszor ismételték, gyakrabban a korábban megszokottnál. Ez fokozta és elmélyítette a hatást. És ez a zene igazán ’catchy’ volt – fülbemászó és magával ragadó. Nehéz volt tőle szabadulni, és a közönség ezt nem is akarta. A dalszerzők műveit az elektronikusan torzított ének, az elhangolt zongorahangzás, a hatásos gitártorzítások. A dübörgő dob és basszus csak még lehengerlőbbé tették.

Frank Sinatra, Nat „King” Cole és a tradicionális amerikai sztárok énektechnikájukban kínosan ügyeltek a szép és tiszta hangzásra, az artikulációra. Na, ennek egycsapásra vége lett. A rockénekes spontánul, személyesen, sokszor szinte artikulálatlanul, rekedten suttogott, sikított, csuklott, hörgött közvetlen a hallgatóság fülébe és szívébe. Gyakran saját, vidékies, a kiművelt fülekben prosztó akcentusukban énekeltek, ami – ne feledjük – általában a közönségnek is sajátja volt. A tömeghisztéria mellett igazából önkifejezés is volt ez a zene. A fiatal előadók általában saját dalaikat adták elő. Ez is elválasztotta, megkülönböztette őket a slágergyáros időktől. Fényévekre volt ettől Tin Pan Alley világa.

Sok énekes, gitáros, zongorista lett híres a rock első éveiben, de hárman voltak, akik igazán megcsinálták a rock and roll karakterét, édesből keserűből kifőzték, jólfésültből és kócosból igazi borzas rock’n’roll fazonra vágták:

Előzmények, háttér

[ Rockzanza => Rocknotes => RadioiM  ]

Az avantgarde "modern zene"

Az 1940-es évtized vége és az 1950-es évek eleje az avantgarde modern zenének is fontos időszaka volt. Mind az európai, mind az amerikai szerzők – elődeik nyomám - bátran kísérleteztek a legkülönbözőbb technikákkal és hangzásokkal, de munkájuk – akárcsak a múlt században – újra csupán a 20. század végén talált elfogadásra és értő fülekre, művészi követőkre. A kísérleti zene művelőit a szó szoros értelmében előőrsnek tekinthetjük, tevékenységük forrdalmasította mind az alkotás, mind a zenei befogadás folyamatát.

John Cage (1912-1992) Henry Cowell és Arnold Schönberg tanítványa, miután Seatltle-ben saját ütősegyüttest alapít, 1939-ben megkomponálta Képzeletbeli tájképét (Imaginary Landscape N.1) mágneses szalagokra (magnetofonra) és változtatható sebességű lemezjátszók segítségével. Egyidejűleg preparált zongorával és hangzásaival is kísérletezik.

1946-ban németországi Darmstadt városában iskolát nyitottak az avantgarde zeneszerzés módszereinek, tanainak elsajátítására. Itt a magnószalag és az elektronika az oktatás és a komponálás szinte legfontosabb „hangszereivé” váltak.

1946-ban a New York-i emigráns orosz-zsidó családból származó jazz-zongorista, zenekarvezető, feltaláló Raymond Scott (1908-1994) megalapította  "Manhattan Research" nevű stúdióját, ami a világ első elekronikus műhelye volt elektronikus zenékhez berendezések és rendszerek tervezésére és gyártására, és amelyik számára első szintetizátorait (Clavivox és Electronium) is építette. Scott lemezre vett teljes egészében elektronikusan komponált zenéket, mit az 1963-as  formabontó Shooting Sounds for Baby-t, egy kisgyermekek elaltatására szolgáló sorozatot, ami ma hátborzongatóan hasonlít a Tangerine Dream és Brian Eno 1970-es évek közepén született ambient munkáihoz. Scott ugyan soha nem komponált rajzfilmzenéket, de számos szerzeményét dolgozták át rajzfilmzenének.

1948-ban Pierre Schaeffer Párizsban laboratóriumot hozott létre a konkrét zene - "musique concrete" (zajokból, és nem hangjegyekből, harmóniákból és melódiákból létrehozott zene) – számára, elő is adtak egy zajokra épített concerto-t. A mégnesszalagos technológia egyik legkorábbi és legismertebb avant-garde alkalmazása Pierre Schaeffer nevéhez fűződik. A francia zeneszerző így írja le a "musique concrete" esztétikáját: "Azért neveztük zenénket "konkrétnek", mert már létező elemeket - a zajtól a hagyományos zenéig bármilyen hanganyagot - veszünk alapul, s az anyag közvetlen megmunkálásával komponáljuk meg. ... A musique concrete a megszokott zenei munkamódszerekkel való szembenállást hangsúlyozza. Ahelyett, hogy a zenei gondolatokat papíron a szolfézs jeleivel jegyeznénk le, majd jól ismert hangszereket bíznánk meg ezek megszólaltatásával, a feladat az volt, hogy konkrét hangokat gyűjtsünk - bárhonnan jöttek is - és hogy kivonjuk a bennük rejlő zenei értékeket"  Schaeffer célja az volt, hogy a hallgatók a felhasznált hangok eredeti forrásaitól, jelentéseitől elvonatkoztatva a hang-tárgy - objet sonore - "konkrét" zeneiségét élvezzék

Joseph Schillinger (1895-1943), Amerikában élő orosz zeneszerző, zeneteoretikus és tanár publikálta A művészetek matematikai alapja  ("A Mathematical Basis of the Arts") c. művét (1949), amelyben feltételezte és megjósolta, hogy a szórakoztató zenét hamarosan  a létező popdallamok darabkáiból fogják kombinálni. Mondani sem kell, hogy néhányan valóban ezt teszik ötven év múltán, gondoljunk csak a samplerezésre, annak széleskörű elterjedésére. Schillinger legfontosabb tanítványai George Gerschwin, Glenn Miller, Tommy Dorsey és Benny Goodman voltak.

1951-ben Karlheinz Stockhausen (sz. 1928) csatlakozott a Darmstadtban működő avantgarde zenei iskolához, és elektronikus zeneműveket ("elektronische musik") komponált.

1952-ben Herbert Eimert (1897-1972) zeneteoretikus és rádiópruducer megalapítja a Nordwestdeutscher Rundfunk (=Északnyugat-német Rádió) később Westdeutscher Rundfunk (=Nyugatnémet Rádió) kölni állomását. Hamarosan csatlakozott hozzá Stockhausen, és folytatták a Darmstadtban megkezdett munkát, annak megteremtését, amit Elektronische Musik-nak (elektronikus zene) neveztek. Stockhausen hamarosan megpróbált egyre összetettebb szintetizált hangokat létrehozni egyszerű tiszta frekvenciákból (szinusz hullámok), és ezekből hozott létre műveket.

Az óceán túloldalán, Amerikában John Cage zenét komponált rádióhullámokra (1951), multimédiás darabjaihoz computert alkalmazott (1952), elektronikus kollázsokat alkotott véletlenszerű zajok százaiból (1952). [1952-ben írja meg talán legnagyobb hatású művét a híres (hirhedt?) 4’33”-et. Ebben a művében egyetlen hangot sem kell az előadónak megszólaltatnia, elegendő figyelnie a csöndre, "szólaltassák" meg bárhol is a darabot. A 4'33" leginkább afféle zen feladványhoz, koanhoz hasonlatos, ahol a feladvánnyal való foglalkozás, az azzal kapcsolatos meditáció fontosabb, mint maga a válasz, a megfejtés, mely talán nem is létezik. Magyarországon az Amadinda ütősegyüttes játszotta lemezre a 4'33"-at, mely némasága ellenére talán Varése "Ionisation"-je és Bartók Concerto-ja mellett a 20. század legnagyobb erővel ható zeneműve.]

1952 Harry Olsen és Hebert Belar, két elektromérnök az RCA Princeton Laboratories-nél megépítették a "Mark I"-et (Olson-Belar Hangszintetizátort ) az első elektronikus zenei szintetizátort. (1955?) Egy 1949-es kiadású "A Mathematical Theory Of Music"-című Josepoh Schillinger publikáció ösztönözte kutatásukat, mely a különféle populáris dalrészletekből készített új zene előállításának problémájával foglalkozott. Szintetizátoruk ún.  fűrészfog-hullámokat használt, melyeket másfajta hangszínekké szűrt. A felhasználó egy írógépszerű billentyűzettel programozta a szintetizátort, amely a parancsokat bináris kódot használva egy 40-csatornás, papírszalagba lyukasztotta. A hangforrás vákuumcsöves oszcillátor volt, amelyet egy egyedi tervezésű vezérlőegység hajtott meg, a hangjegyek és egyéb paraméterek rögzítésére pedig papírtekercset alkalmaztak, amely a zeneszerző számára összetett paraméterek lejegyzését tette lehetővé. Ezáltal a létrehozott hangokhoz burkológörbét, szűrőket, modulátorokat és rezonátorokat is lehetett illeszteni. A kész hangot egy lemezvágó rögzítette azonnal, amely párhuzamosan hat darab három perc hosszúságú hangsáv tárolására volt elegendő. Ezt később egy sokkal rugalmasabb szalagos felvevőegység váltotta fel. A sávok újbóli felhasználásával összességében így 216 hangsávot lehetett rögzíteni vele. A készülék két változatban készült el (RCA MK-I néven 12 oszcillátorral és MK-II néven 24 oszcillátorral).

Már csak idő kérdése volt, hogy az elektronikus hangszerekre alapulva új stílus, új zene szülessen: Bruno Maderna (1920-1973 zeneszerző és festőművész) Zene két dimenzióra (Musica su Due Dimensioni 1957) című alkotása volt az első elektroakusztikus kompozíció: keverte a hagyományos hangszereket (fuvola) és a mágnesszalagon tárolt elektronikus hangokat.

John Cage Cartridge Music–ja (1960)  volt az első példája az „élő elektronikus zenének” , amely úgy használta az elektronikát mint hagyományos hangszert (nyilvánvalóvá téve hogy az elektronika úgy képes játszani az összes hangszer hangját, ahogy azt akusztikus hangszereken képtelenség lenne).

A Lejaren Hiller alkotta szoftvert használva az Illiac Suite-et (1957) egy computer „komponálta”. A darabot azért nevezték így, mert egy Univac számítógépet használt, és az Illinois-i Egyetemen írták.

Végül, de nem utolsósorban John Cage bevezette a „véletlent”, a meghatározatlanságot  és más nemzenei gesztusokat a kompozíziós-alkotási folyamatba A Változások zenéje (Music Of Changes 1951) struktúráját a Ji Ching kínai jóspálcikák és jóskönyv mintázatai határozták meg. A Vízi zene (Water Music 1952) instrukciói szintén nemzenei gesztusok alkalmazását írják elő, kagylókat és vizet alkalmazott a bennünket minden nap körülvevő hangok világa reprodukálásának zen indíttatású vágyától vezérelve.

Amíg az amerikai középosztály zenekedvelő közönsége súgó-búgó bonvivánok és dívák, előadók és énekegyüttesek áhítatos, békés, kellemes zenéjét hallgatták, fogyasztották egyre jobb minőségű zeneberendezéseikből, addig a hangzások és hangok egy teljesen új univerzuma született arra, hogy ezt a - "régi szép világ" hangjegyeiből és paneljeiből épült - zenei fátyolt szó szerint szétszaggassa.

Előzmények, háttér

[ Rockzanza => Rocknotes => RadioiM  ]

Feszültségek és ütközetek a lemezkiadásban

A Metro-Goldwyn-Mayer (MGM) filmstúdió megnyitotta lemezcégét saját filmjei zenefelvételeinek forgalmazására (1946). A fősodor (mainstream) populáris szórakoztatózenéje a hat vezető óriáscég: a Columbia, az RCA Victor, a Decca, a Capitol, az MGM és a Mercury ellenőrzése alatt állt. Lényegében mind a hat vezető kiadó fehér zenét termelt fehérek számára, és ez éles versenyt, feszültséget gerjesztett közöttük.

Közben országszerte sorban nőttek ki kis független márkák és kiadók a termékeny country, blues és rhythm’n’blues talajából, ami csak tovább élezte az akkoriban még nem túlságosan szabályozott  versenyhelyzetet.

Az első összeütközésre 1941-ben került sor, amikor a rádióállomások sikeresen verték vissza az ASCAP az addiginál jóval magasabb jogdíjak fizetésére vonatkozó követelését. Az ASCAP a New York-i zenészek legnagyobb részének jogdíjai felett ellenőrzést gyakorolt és ekkor startolt a BMI (Broadcast Music Inc.), ami főként az Államok más helyein élő az ASCAP-tól független country és blues zenészeket képviselte. Ezzel megszűnt az ASCAP monopóliuma. A Tin Pan Alley és az ASCAP piaca ezidőtájt elsősorban a felnőtt fehér lakosság, tehát főleg nem a néger családok és kiváltképp nem a fiatal korosztály. Ezzel szemben a független rádióállomások műsorai sikereiket igazából a fiatalok körében aratták, ezen az akkoriban még felderítetlen, kiaknázatlan, mondhatni „virtuális” piacon, aminek egészen más jellegű zenei és általában szórakoztatóipari igényei voltak.

1948-ban már (amikor Pete Seeger megalakítottak a Weavers-t) a "folk revival" előszelei fújtak, ami fiatal énekesek tömegeire volt nagy hatással, és érdeklődésük jórészüket arra késztette, hogy a mozgalom szívébe, New York City-be, Manhattan városrész déli részén fekvő Greenwich Village-be (West Village, the Village) költözzenek.

A jazz and folk zenészek rendszerint ugyanazokon a helyeken, klubokban és kocsmákban léptek fel és zenéjük elkerülhetetlenül kölcsönösen hatott egymásra. A Greenwich Village intellektuális értelmiségi közönsége és bohémvilága falta mindkét stílust.

1948-ban Billboard bevezette a folk és az ún. „race” (faji) lemezek listáját, az utóbbit az USA-ban a „feketék lemezei” kifejezés eufemizmusaként használták (és később, 1949-ben átnevezték  "rhythm'n'blues"-listára).

1950-ben New Yorkban megalakult az Elektra, amely alapvetően a folk és a rhythm and blues szcénát ölelte fel kiadványaival, és a holland elektromos óriás, a Philips is beszállt az egyelőre korlátlanul növekvő lemezbizniszbe.

1948 volt az éve annak, hogy Ed Sullivan megkezdte szombat esti heti varieté show-ját nemzeti televízióban (CBS) Toast of the Town  néven  (a későbbi "Ed Sullivan Show"), egy showműsort ami elbűvölte, szinte hipnotizálta az amerikai ifjúságot.

Ezidőtájt (1949), jutott eszébe az amahai KOWH rádiónál a tulajdobnos Todd Storznak is, hogy műsorát a vidék (Nebraska) legkedveltebb 40 lemezének szentelje. Az éppen rossz passzban levő, hirdetőit sorban elvesztő Robert Todd Storz (1924-1964) a később baseball közvetítéseiről híres Gordon McLendonnal (Paris, Texas 1921-1986) együtt az ötvenes évek elején a helyi ivóban felfigyelt arra, hogy az italozók és a pincérek ugyanazt a számot játszották újra és újra. Megkérdezte, hogy nem unják-e, és azt felelték, hogy ezt szeretik. A rádió vezetője végigjárta az összes kocsmát és hallgatta, milyen zenéket játszanak bennük. Ezután a helyi lemezboltba ment kideríteni. melyik lemezek mennek a legjobban. Úgy döntött, hogy megveszi a legjobban menő 40 lemezt (ezek persze még csak „kislemezek" voltak), és a rádióállomásán ettől kezdve ezeket játszotta a lemezbolt népszerűségi listája alapján a negyvenediktől az elsőig, majd újra elölről. Megszületett a TOP 40 műsorformátum. A hallgatók – s velük a hirdetők - visszatértek a rádióhoz. Sok rádiós zarándokolt Omahába, hogy kifigyeljék az új műsorszerkezet titkait. Szinte pillanatokon belül az egész USA-ban indultak sorra a TOP40 rádiók. Ugyanazok a zenék, napi 24 órán át - az emberek pedig ettől kezdve nem a műsorokat, hanem a rádióállomást hallgatták. (Eléggé el nem ítélhető, de számomra unalmas és visszataszító módon a mai ún. kereskedelmi rádiók ugyanezen az elven működnek.)

Ezekben az években két akkoriban talán nem túl nagy jelentőségűnek tűnő, de a későbbiekben meghatározóvá váló technikai esemény alapvetően megváltoztatta a lemezek alkotását, terjesztését és fogyasztását: a Columbia Records bevezette (1948) a 12 inches 33 1/3-os fordulatszámú „hosszanjátszó” (long-play – LP) vinyl lemezeket, ezzel megszületett a hanglemezalbum  (nagylemez). Az RCA Victor ezzel párhuzamosan (1949) favorizálni kezdte a 45-ös fordulatszámú vinyl (magyar bakelit) lemezeket (single-play – SP, kislemez). 1951-ben megegyeztek a lemezpiac felosztásában: a Victor árusította a 33-as hosszanjátszó lemezeket a Columbia pedig a 45-ösöket. (Néhány hónapon belül a Columbia a teljes 78-as fordulatszámú katalógusát 45-éös formátumúra konvertálta).

EXOTICA EXOTICA

Az 1940-es évek végén a populáris zene újabb színnel gazdagodott. Ez volt az „exotica”, ami előzmények után részleteiben ekkor bontakozott ki. Ez az egzotikus zenei vonulat (tekinthetjük a mai világzene, a „world music” ősének) távoli tájak, népek és történelmi idők zenéit idézte fel a nyugati fülek számára.

Elsőként (1947) Korla Pandit (sz. John Roland Redd 1921-1998), aki turbánban, indiai guruként jelent meg a színen és Hammond orgonán játszott, és akit neveztek az „Exotica Keresztapjának” is, indított egy 15 perces napi tv-showt (Korla Pandit's Adventures In Music), hogy közvetítse egzotikus zenei világát.

Akkoriban (1948) lett Broadway siker (Richard) Rodgers & (Oscar) Hammerstein II James A. Michener Pulitzer-díjas novella gyűjteményére épített Tale Of The South Pacific című zenés darabja, ami hawai zenei motívumokat használt fel.

Az ötoktávnyi énekhanggal megáldott perui születésű szopránt, Yma Sumac-ot (sz. 1922, Zoila Augusta Emperatriz Chávarri del Castillo) zeneszerzője, hangszerelője, Moises Vivanco úgy mutatta be a közönségnek mint inka hercegnőt, amikor 1950-ben lemezre vették a Voice Of the Xtabay-t, amit Les Baxter hangszerelt.

Les Baxter (1922-1996), az exotica egyik vezéralakja a Ritual Of  The Savage (1951) című zenedarabjában egybeszőtte az egzotikus zenei témát a theremin hangjával egy instrumentális „easy-listening” kompozícióban. A theremint már korábbi Music Out of the Moon című lemeze felvételekor is használta, és később készített csak dobokra írt művet is: Skins! Bongo Party with Les Baxter.

Martin Denny (1911-2005) zenész, producer Exotica (1956) c. szerzeménye adta az irányzat nevét. Egyfajta big-band zene volt ez latin ritmusokkal, Csendes-Óceáni bennszülött dallamokkal, távol-keleti zenei elemekkel, állathangokkal, ambient zajokkal. Zseniális és műfajteremtő munka.

Vibrafonistája, Arthur Lyman (Kauai 1932-2002 Honolulu) lemezre vette a Taboo-t (1958), a stlus harmadik klasszikus művét, ami azonnal nemzetközi slágerré vált.

Összefoglalósan: az Exotica egy zenei műfaj, ami Martin Denny azonos című albumáról kapta nevét. Rendkívül népszerű volt a késő 1950-es évektől az 1960-as évek közepéig, Tipikusan a jómódú elővárosi réteg zenéje ez, ami a 2. világháború után alakult ki.  Közvetlenül zeneileg az exoticát mint trópusi pótszert lehetne meghatározni: Óceániából (Polinézia, Melanézia, Mikronézia, Délkelet-Ázsia és különösen Hawaii) beengedett nem bennszülött, zenei ál-behatások Míg a Déli Tengerek formálták a magját ezen irányzatnak, az exotica beolvasztott mindent és reflektált minden zenei benyomásra, ami csak valódi utazásokkal elérhető területekről származhatott, vagy amiről akár karosszék szafarizóként csak álmodhatott egészen a mitikus Shangri-La elképzelt földjének elképzelt zenééig (James Hilton Lost Horizon)

RAJZFILMZENÉK

Ez az időszak volt Carl Stalling (1891-1972) rajzfilmzenéinek kora is, s általában a kreatív rajzfilm-zeneszerzés fénykora. Nevét leginkább a Looney Tunes sorozattal kapcsolják össze (Warner Bros.), aminek 22 éven át hétről hétre komponálta muzsikáját. Stalling rajzfilmzeneszerzői pályafutását – miután némafilmek zongora- és orgonakísérőjeként gyakorlatot szerzett - az első Walt Disney "Mickey Mouse" rajzfilmek zenéivel kezdte 1929-ben.  A Warner Brothershöz 1936-ban csatlakozott. Stalling következetes újító volt a filzene komponálásban. Ő vezette be a metronómot a zenének a filmkockákhoz való pontos illesztéséhez. Az 1940-es éveket a rajzfilmzenék aranykoraként tartják számon, amikor olyan szerzők mint Stalling látszólag teljesen szabad kezet kaptak munkájukban, összerakhatták a legexcentrikusabb és legszélsőségesebb hangokat és hangmintákat filmzenéikben.

[ Rockzanza => Rocknotes => RadioiM  ]

Előzmények, háttér

Szórakozató zene a háború ideje alatt és az azt követő évtizedben

Meglepő, vagy sem - de a 2. világháború Amerikában gazdasági fellendülést hozott, és közvetett módon zeneipart is rásegítette a fejlődés új útjaira.

A háború évei alatt vált Bing Crosby White Christmas című slágere (1942) minden idők legkelendőbb dalává (és maradhatott is az még jó 50 évig).

A háború alatt követték a disc jockey-k, a lemezlovasok az amerikai csapatokat külföldre első ízben.

A háborús években, 1941-ben történt, hogy egy arkansasi rádióállomás, a KFFA Sonny Boy Williamsont, a Chicago blues kiemelkedő képviselőjét alkalmazta termékhirdetésre, elsőként hirdetett tömegeknek egy fekete blues énekes.

A haború idején történt, hogy márkákat (label) alakítottak ki - a Savoy (1942) és a King (1943) – kifejezetten a fekete zenék népszerűsítésére.

Szintén ezekben az években alapították a Capitolt Hollywoodban, az első nagy lemezkiadót, ami nem New York-ban működött (1942), és ugyanígy a Mercury-t Chicagoban (1945).

A háború évei alatt fejlődtek ki a "barbershop quartet"-ek (doo-wap pacsirtákkal) az Ink Spots lassú, melankolikus stílusából, és váltak a  Ravens, az Orioles és a Clovers lezser, pörgősebb, innovatív előadásmódjává. A doo wop stílus a háború utáni nagyobb énekesbandák egyvelegéből született. A The Ravens és a The Ink Spots dzsesszes, popos stílusa és az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő soulos énekestársulatok, mint a The Clovers és a The Drifters sajátos hangzásvilága olvadt össze. Az ‘50-es évek egyik kiemelkedő kvartettje volt a The Orioles, akik Sonny Til édes tenorjával kísért balladák és hot jazz keveréket játszottak A stílus jellegzetessége, hogy a hangzásokat elkülönítették egymástól. A basszus szintén el volt szeparálva, hogy ezáltal jobban hangsúlyozza és kísérje a dallamot.

A háború végére Amerika valósággal felvillanyozódott – a szó legtágabb értelmében. A háború véget ért, az USA győzött, kitört a béke és a gazdaság felpörgött, dőlt a lé. Az új kedély és a felfokozott hangulat a populáris zenét is továbblendítette.

Az 1940-es évek a technikában és a stílus terén is fejlődést hoztak. Ahogy az elektronikus hangszerek egyre kifinomultabbak, változatosabbak lettek és egyre inkább elterjedtek, hatottak a zenészek játékstílusára, előadásmódára, a hangszrelések bővülő lehetőségeire egyaránt.

1945 körül Les Paul (sz. Lester Polfus. 1916) - aki még 2006-ban 90 évesen is két Grammy díjat söpört be -  feltalálta az "echo delay" (visszhangosítás), a "multi-tracking" (többsávos) technikákat (1953 – többsávos Ampex magnetofon), a sound on sound felvételi módszert, és egyéb technikai újításokat alkalmazott, amiket évekkel később újra felfedeztek producerek és hangmérnökök szerte a világon.

1946-ban Muddy Waters (sz. McKinley Morganfield, 1945) feljátszotta a Chicago electric-blues első lemezét. Ezzel egy szenzációs pályafutás vette kezdetét, és a blues egy markáns irányzata. 1943 nyarán Waters chicagoi rokonaihoz költözött, akusztikus gitárját a nagybátyjától kapott elektromosra cserélte, és kialakította a klasszikus „chicagói blues” zenekar felállását: gitár, ritmusszekció és szájharmonika. Miközben teherautósöfőrként dolgozott, társaival különféle klubbokban játszott a város déli és nyugati részén. Olyan elismert zenészekkel ismerkedett meg, mint Big Bill Broonzy, Memphis Slim és Tampa Red. 1946 elején alakította meg Jimmy Rogers gitárossal és Little Walter szájharmonikással a Headhunters-t, melynek dobosa „Baby Face” Leroy Foster lett. Hírneve akkor kezdett nőni, amikor az Aristocrat Records (a későbbi Chess Records) szerződtette. Első kislemeze 1948 -ban jelent meg (I Can't Be Satisfied / I Feel Like Going Home). Tradicionális dalokat játszott rajta, de mivel pick-upot és erősítőt használt, a közönség a megszokott gitárhangzás helyett valami sokkal erőteljesebbel, izgalmasabbal találta szembe magát. Sokan ezt a lemezt tekintik a modern blues origójának. [Becenevéről –'sáros víz' – két magyarázat: az egyik szerint még kisgyerek korában kapta, mivel állandóan egy patak partján játszott; a másik egy szelng kifejezéssel hozza kapcsolatba: I have drunk muddy waters, ami kb. annyit tesz, 'padlón vagyok'.] Kevés olyan blues zenész van, aki akkora hatással volt a blues és a rock későbbi fejlődésére, mint Muddy Waters.

1947-ben a  Billboard (a legjelentősebb, 1895-ben New Yorkban alapított, a szórakoztatózenével és szórakoztatóiparral foglalkozó szaklap, "a szakma bibliája") hasábjain Jerry Wexler szakíró (később az Atlantic pruducere, többek közt Aretha Franklin viselik keze nyomát) bevezette a "rhythm'n'blues" terminusát erre az újszerű blues hangzásra.

Egyre több márka született, hogy a négerek zenéjét kiadja, terjessze, mint a Modern (1945), a Specialty (1946) és az Imperial (1946), mindhárom Los Angelesben.

Az Atlanticot (1947) New Yorkban alapították, hogy a jazz, a  rhythm'n'blues és a pop határán mozgó fekete zenéket forgalmazza.

Az Aristocrat, vagy későbbi ismertebb nevén a Chess (1947) pedig kifejezetten a rhythm'n'blues-ra koncentrált: két lengyel születésű zsidó alapította Chicago déli részén.

A fekete zene egyre keményebben, ütősebben (rocking) szólt, ahogy Roy Brown (1925-1981) énekelte soul-os stílusú énekében a Good Rockin' Tonight in Texas című sikerszámában (1947), vagy ahogy a detroiti rhythm'n'blues szaxofonista Wild Bill Moore (1918-1983) mutatta fel a We're Gonna Rock We're Gonna Roll-ban (1948) és az azt követő I Want To Rock And Roll–ban (1949), a szakirodalomban mindkettő pályázott az első rock’n’roll lemez címre.

Nagy gazdasági válság és a 2. világháború előtt

Miután és miközben  a szórakoztató zenében a rohamos fejlődés eseményei szinte tűzijátékszerű sebességgel és színpompával a felszínre törtek, szerencsétlenségükre, a Nagy Gazdasági Világválság az egész gazdasággal együtt visszavetette a lemezkiadói iparágat is. Az  I. világháború szinte alig érintette a lemezkiadást, ám a "Great Depression" hatása majdnem elsöpörte Ahogy a vásárlók egyre kevesebbet költöttek, a lemezeladási piac összeomlott.

Az általánosnak mondható nélkülözés közepette hirtelen senkit sem érdekeltek az új ötletek, senkit sem vonzozzak már az új divatok. Mindazonáltal igazságtalan lenne azt mondani, hogy megállt az idő, és hogy az 1930-as évek ne lettek volna tanúi a populáris zene fejlődése szempontjából fontos eseményeknek.

Ilyen volt például, a boogie-zongorista Meade Lux Lewis Honky Tonk Train Blues című lemeze 1929-ben a "boogie-woogie boom", a bugi-vugi őrület előjátékaként, ami Chicago-ban és Kansas Cityben vette kezdetét Pete Johnson és Joe Turner lemezeivel. A boogie-woogie zongorajáték jellemzője a szabályos basszus kíséret (basso ostinato), melyet a bal kéz játszik, és a jobb kézzel játszott trillák és díszítések. Szigorúan véve nem szóló zongorastílus, szokták használni ének kíséreteként, illetve szólóként nagyzenekarban és kis jazz-együttesekben. Néha "eight to the bar"-nak (nyolc hang ütemenként) nevezik, de a legtöbb darab tulajdonképpen sima 4/4-es ütemű. A stílus a kocsmazongorálásból nőtt ki. Népszerűsége az 1920-as és 1930-as években teljesedett ki, majd a boogie woogie hóbort volt az egyik legnagyobb hatással a jump-blues és végeredményben a rock and roll fejlődésére.

Az igazi sztár singing cowboy, Gene Autry (1907-1998) Silver Hairde Daddy Of Mine (1931) című felvételével népszerűvé tette a "honky-tonk" stílusú countryt, és Bill Monroe Kentucky Waltz-a (1933) a "bluegrass" stílust.

1932-ben Thomas Dorsey Precious Lord című dalával megújította a gospel zenét Chicago-ban. A gospel vallásos dalforma, az 1920-as években az amerikai nagyvárosok feketék lakta kerületeiben felállított utcai templomokban született meg..A dalok tradicionális afroamerikai énekek (spirituálék) mintájára születtek. Thomas A. Dorsey egykori jazz-zongorista az 1920-as évek közepén a chicagói Pilgrim Baptist Church számára írt híressé vált gospeleket. Ezekben a hagyományos néger vallásos zenét a jazz szvingelő ritmikájával, a boogie-woogie és a blues elemeivel ötvözte és igazította a kor zenei igényeihez.

Milton Brown (1903-1936) és Bob Wills (1905-1975) elkészítették "western swing" első lemezeit, zenéjükben a county-t ötvözték a jazz nagyzenekari szvinges vonulatának ritmusaival, hangzásával.

1935-ben Woody Guthrie (1912-1967) megírta a Dust Bowl Ballads-t ami a válság súlytotta vándorló munkások sorsát mutatta be, és egycsapásra a folk irányzat vezető énekes-dalszerőjévé vált.

Két hangszert kell bemutatni, amelyek a rock együttesek alaphanszerei lettek: a George Beauchamp megalkotta (1931) elektromos gitárt, a Rickenbackert és Laurens Hammond (1933) Hammond orgonáját.

A rock média jövője szempontjából az első „fanzinok” megjelenése megemlítendő 1930 tájt: ezek „sci-fi” képregények ("Comet" és "Time Traveller"), amelyek a sci-fi rajongók fórumai voltak, akik „underground”, az általánosan elfogadott kultúra alatti közösségeket alkottak. És ezek a fanzinok az ő szócsöveik voltak.

Amíg igaz az, hogy a lemezpiac összeomlott (1933-ban csak hatmillió lemezt adtak el az USA-ban), a fejlődés a média más területein nem állt meg. 1935-ben  elindult a Hit Parade rádióműsor, és hamarosan Roy Claxton Acuff (1903-1992) Nashville első számú sztárja lett, s akit később csak mint a Country Zene Királyát emlegették.

1937 körül a "big band"-ek lemezei megfiatalították, felfrissítették a jazz szcénát.

1939-ben a Grand Ole Pry – ahol természetesen Roy Acuff is fellépett - átköltözött a nashville-i Ryman Auditoriumba és a nemzeti rádióhálózat kezdte sugározni.

1940-ben Walt Disney Fantasia című rajzfilmjében már sztereó hangot használtak.

Érdekesség, hogy már 1939-ben megalkották a Panoram vizuális jukebox-ot - a berendezés rövid filmeket játszott a lemezekhez, ezek voltak tulajdonképpen az első videóklippek, de az ötletet mintegy 40 évre sutba dobták, mivel majd a színes televízió lesz csak megfelelő médium a klippek számára.

Különösen a fekete zene volt feljövőben…

1936: szimbolikus dátum - Robert Johnson (1909-1938) blues-zenész elkészítette első lemezét. Felvételei a Delta-blues meghatározó alkotásai, hatása rendkívüli volt a rock későbbi fejlődése során. [A bluesra jellemző legenda övezi életét és halálát: eszerint Johnson eladta a lelkét az ördögnek a 61-es és a 49-es út kereszteződésében, a Mississippi állambeli Clarksdale-ben; sokan ezzel magyarázták, hogy nagyon rövid idő alatt vált nagyon rossz gitárosból nagyon jó gitárossá. A történetet először Son House mesélte, de ezt Johnson egyetlen dala sem erősíti meg, a beszédes címek ellenére sem: "Me and the Devil Blues" (Én és az ördögi blues), vagy a "Hellhound on My Trail" (Nyomomban a pokol kutyája)]

1939-ben Leo Mintz megnyitotta lemezboltját Clevelandben, a Record Rendezvous-t, ami fekete zenére specializálta magát, de fehér közönséget szolgált ki: a „black music” a gettón kívül is közönséget szerzett magának.

Azokban az években új stílus született, amit az egyik legsikeresebb afro-amerikai jazz, blues, rhythm’n’blues zenész, Louis Jordan (1908-1975) után „jump blues”-nak neveztek - Choo Choo Ch'Boogie (1946).  Ezzel megszületett a rhythm'n'blues. Carl Hogan blues gitáros Louis Jordan Ain't That Just Like a Woman című számában pengetett egy erőteljes gitárriffet, amit később Chuck Berry tett híressé.

A Los Angeles-i T-Bone Walker jazz akkordokat olvasztott blues gitárjátékába kezdve az I Got A Break Baby-vel (1942) és betetőzve a Strolling With Bones–szal (1950). Az elsők közé tartozott, aki elektromos gitáron játszott, mégpedig olyan magas szinten, hogy őt tartják a modern bluesgitározás atyjának. Hatása egyértelműen kimutatható a rhythm and blues és a rock and roll fejlődésére, nem beszélve színpadi show-járól, már a 30-as években olyan csípőmozgással énekelt, mint Elvis az 50-es években. A gitárszólóknál sokszor a feje felett, a háta mögött játszott a hangszerén, gyakran a húrokat a fogával pengetve, ugyanúgy, mint 30 évvel később Jimi Hendrix. 1943-ban tűnik fel a listákon a Stormy Monday Blues című szerzeménye, egyesek ettől számítják a rhythm and blues megszületését.

A fehér blues-zongorista. Johnny Otis szervezett egy combót Harlem Nocturne (1945) néven, ami a szing nagyzenekarok kicsinyített, sűrített változata volt, és minden későbbi rhythm'n'blues combo mintája lett.

A populáris zene egy másik fontos vonulatában, a folk zenében Woody Guthrie már rátalált a társadalmi öntudat hangjára. 1940-ben a kommunista szimpatizáns Pete Seeger (sz. 1919) még tovább ment: megalakította az Almanac Singers-t, akik kommunista felhangokkal protest songokat, társadalmi igazságtalanságok ellen tiltakozó dalokat énekeltek.

A „komolyzene” megújítói nem voltak ilyen szerencsések: nem volt mögöttük egy zeneipar, ami érdekelt lett volna ötleteik eladásában, ami persze megkönnyítette, hogy a zeneművészek saját belső törvényeik és ne a piac elvárásai szerint alkossanak, fejlődjenek. De ezek az ideák, kísérletek sok évtizeddel később visszatértek kísérteni az 1910-es, 20-as évek kísérletezői ük-ükunokáinak zenéjében.

Példaként:  Thaddeus Cahill 1906-ban építette az első elektronikus hangszert (telharmónium, amit dinamófonnak is neveznek, elsősorban ezt tekinthetjük a szintik és elektromos orgonák ősének).

1906-ban A zeneművészet új esztétikájának vázlata ("Entwurf einer neuen Aesthetik der Tonkunst") című írásában Ferruccio Busoni egy újfajta, "szabad" zenét hirdet meg, amely különválik a hagyományos formáktól (ennyiben "abszolút"), megjósolva a disszonancia és az elektromosság használatát a zenei kompozícióban.

1913-ban az olasz futurista képzőművész, Luigi Russolo, olyannyira átlelkesült Balilla Pratella egy kompozíciójának 1913-as zenekari alőadásától, hogy megfogalmazott egy kiáltványt egy, a szerzőnek írott levél formájában, melynek címe A zajok művészete ("L'Arte dei Rumori") Kiátványa és rákövetkező kísérletei az intonarumori-kkal (zaj-intonátorok), melyek a nagyvárosi ipari hangokat utánozták, egy életképes üzenetet közvetített az utókornak, azt eredményezve, hogy Russolo a kortárs „poszt-digitális” zene „nagyapja” címet kapta. A futuristák úgy tekintettek az indusztriális életre, mint a szépség forrására, mely számukra egy folyamatosan zajló szimfóniát szolgáltatott. Autók motorzaja, gépek, gyárak, telefonok és elektromosság – általában sz ipari és nagyvárosi eredető zajszövet, a 20. század szinte folyamatos lármája a futurista művészek hangzó kísérletei számára gazdag palettát jelentettek. Russolo kinyilvánította, hogy a Zaj lesz a 20. század hangja, különösen a gépek által produkált zaj, amelyeket „zajintonátoraival”be is mutatott.

1916ban Henry Cowell kvartetteket komponált, olyan  ritmus- és hangcsoport-kombinációkkal, amelyeket ember hagyományos hangszereken nem is volt képes lejátszani.

Henry Cowell (1897-1965) hangcsoportokat vezetett be a zongorás zenében is. A Banshee (Családi kísértet) és az Aeolian Harp (Eolhárfa) jó példák sajátos kompozíciós technikájára.

1920ban Eric Satie nem meghallgatásra szolgáló zenéket komponált ("musique d'ameublement", bútorzenék) az "ambient music" első korai megnyilvánulásaként, előfutáraként. Zene, amely nem hallgatásra született, hanem az élet élményeinek (például egy ebédnek, egy házassági szerződés aláírásának vagy a vendégek fogadásának) hangjainak felfokozásával való bemutatására.

1922-ben Laszlo Moholy-Nagy a fonográf lemezeket ajánlotta a zene „csinálásához” is nemcsak reprodukálásához.

1923-ban Arnold Schoenberg megalkotta a kompozíció 12 hangos rendszerét (dodekafón hangsor), alkalmazta a szerializmust kompozícióiban. A szeriális zene: a modern zene egyik komponálási módszere, melynek első válfaja a dodekafónia volt. Radikálisan szakít a tonalitás törvényszerűségeivel, eszménye a sorelv (széria) szigorú megtartásával matematikailag szinte totálisan determinált zene. Némelyeknél ez nihilisztikus kiüresedettségig fajulhat, másoknál viszont a modern kor egyes társadalmi-emberi problémáit érzékeltetheti.

1928-ban Maurice Martenot megépített egy új elektronikus hangszert, az  Ondes-Martenot-ot.

(először Ondes Musicales-nek hívták). A hangszer ugyanazt az alapötletet használta, mint a Theremin, de rádióantenna helyett egy mozgatható elektródát használt a kapacitásváltozatok létrehozásához. Az előadók egy gyűrűt viseltek, amely a billentyűzet fölött siklott. A hangszer szubtraktív szintézist alkalmazott. Honegger, Messiaen, Milhaud, Dutilleux és Varese zeneszerzők mind írtak zenét erre a hangszerre.  

1927-ben az 1896-ban Szentpéterváron született orosz komponista, Leon Theremin alias Lew Sergejewitsch Termen előadta első concertoját "theremin"-jén.  Theremin, aki Mooghoz hasonlóan fizikus doktor volt fejlesztette ki talán az összes elektronikus hangszer közül a legkísértetiesebbet. Ätherophonján, melyet később feltalálója után egyszerűen "Theremin"-nek neveztek, úgy játszott, mintha kísértetkéz játszott volna rajta: pusztán a tenyerek elektromágneses feszültségmezőben történő mozgatásával jöttek létre hangok, melyek egy hangszórómembránra átvíve már nagyon hasonlóak voltak a későbbi szintetizátorhangokhoz. Az 1921-ben előállított Theremin működési módja is meglehetősen közel állt a 43 évvel fiatalabb Moog szintetizátorokéhoz: oszcilláló hangképzés hanghullámok modulációjával és egymásra helyezésével.

1930-ban Leon Theremin megalkotta első ritmusgépét, a "Rhythmicon"-t.

Henry Cowell Leon Theremin-nel együtt dolgozott a Rhythmicon megépítésén, egy hangszerén, amely metrikus kombinációk gyakorlatilag korlátlan összetételét tudta játszani. Ezzel a hangszerrel írta Cowell a Rhytmicana Concerto-t. Theremin professzor többi találmánya jórészt eltűnt. A Rhytmicon-t, a láthatatlan dobokat Lavinia Williams magával vitte Haiti szigetére, ahol zeneiskolájának növendékei gyakoroltak rajta Lavinia Williams haláláig. A készüléket elkobozta a táncosnőt meggyilkoló haiti diktatúra titkosrendőrsége, azóta nem tudni róla.  Leon Theremin csak az orosz rendszerváltozást követően 1991-ben, 93 éves korában került újra elő Moszkvában. Amerikai barátai New Yorkba vitték, ahol érkezése csaknem akkora szenzációt keltett, mint amikor 1927-ben először látogatott az Államokba. 1991-ben ismerkedett meg Bob Moog-al, aki megmutatta neki az általa kifejlesztett szintetizátort és félvezetőkkel működő theremint. A tudós amerikai felesége, Lavinia Williams már nem élt. Újra találkozott Clara Rockmore-al. Együtt adtak nagysikerű theremin-koncertet a New York-i Radio City Music Hall-ban. A koncert másnapján, New York utcáin sétálva Professzor Theremin szívrohamban meghalt. Clara Rockmore, minden idők legnagyobb theremin-virtuóza két év múlva követte barátját a halálba. 

1931-ben Edgar Varese bemutatta az Ionisationt csupán ütőhangszerekre írt darabját.

Mindezeket az embereket kisebb-nagyobb mértékben excentrikus figuráknak tekintették korukban,  a hivatalos, intézményes zenei világ elutasította őket és munkásságukat sem fogadta be. Ám mégis ők voltak, akik pontosan látták és műveikben megjósolták a jövőt. Az ő ötleteik nélkül ma nem lenne ambient, elektro, techno, ipari vagy disco-zene

A fekete zene szintén ezidőtájt bukkant a hallgatag mélyből a csacsogó felszínre. Az első jazzlemezt New Yorkban 1917-ben vágták. A kor vaudville sztárja, Mamie Smith (1883-1946) Crazy Blues-a (1920) volt az első blues, ami országszerte ismertté vált.

Bessie Smith (1892-1937) 1923-ban lépett Mamie zenei nyomdokaiba első blues felvételeivel. Igazából egyikőjük sem volt tipikus blues zenész -  „vándorló utcai előadó Délről”.

1926-ban „Blind” Lemon Jefferson személyében már egy igazi bluesman, lépett be egy vezető lemezstúdió (Paramount ) ajtaján.

[1921-re évente 106 millió lemezt adtak el az Egyesült Államokban, a „Tin Pan Alley” felől a piac kezdett elmozdulni a lemezkiadó társaságok irányába.]

Nem véletlen, hogy a múlt század ismert lemeztársaságait ebben az időben alapították. 1924-ben a Music Corporation of Americá-t (MCA) Chicagoban  mint tehetségkutató ügynökséget. A német Deutsche Grammophon (DG) elindította a Polydor társaságot lemezei külföldi terjesztésére. 1926-ban a General Electric a Radio Corporation of Americá-val (RCA) startolt. 1928-ban a Columbia Broadcasting System-et (CBS) 47 társult állomással alapították meg. 1929-ben Angliában megszületett  a Decca mint klasszikusokat kiadó társaság, és az RCA felvásárolta a „His Master’s Voice” gramafonos-kutyás Victor Talking Machines-t. 1931-ben alakult az EMI - a Gramophone és a Columbia brit leányvállalata fúziójával - megnyitva a legnagyobb lemezstúdiót Londonban az Abbey Roadon.

A lemeztársaságok rájöttek, hogy a korabeli hanglemez technika nem elégíti ki a tömegigényeket. 1926-ban – főleg a filmgyártás segédleteként - a Vitaphone bevezette a 16-inch átmérőjű acetát-bevonatos sellakk lemezeket, amiket 33 1/3 percenkénti fordulattal játszottak le (a méret és a sebesség úgy lett kialakítva, hogy megfeleljen egy korabeli filmtekercs lejátszási idejének), de a zeneipar eleinte alig figyelt fel rá.

A változások izgalma és lendülete éreztette hatását a konzervatív tradicionális szórakoztató zene területén is. 1925-ben a Mills Brothers kitalálta a borbélyműhely hangzást ("barbershop harmonies"), ami minden későbbi énekegyüttes hangzásának referenciája, mintája lett.

1926-ban felvette első lemezét Harry Lillis "Bing" Crosby sajátosan „búgó” énekstílusával, amit egy új technikájú mikrofonnak is köszönhetett, ez később a fehér amerikai középosztály kedvelt hangzása lett.

Meglehet nem volt igazán a kor közkedvelt, kommersz, „populáris” zenéje, de 1927-ben vette kezdetét a későbbi hatásában óriási jelentőségű német zeneszerző, Kurt Julian Weill (1900-1950) és a drámaíró Bertold Brecht együttműködése, ami olyan dalokat, zenei betéteket, felvételeket eredményezett, amelyek egyesítették magukban a jazz, a folk, a chanson, a pop, az opera, az operett, a revü, a melodráma  és az érzelmes dallamvilág elemeit (egyedülállóan  a zene történetében). A Bicska Maxi-balladát vagy a Surabaya Johnnyt világszerte számtalan változatban éneklik és fütyülik, míg a Koldusopera 80 évvel bemutatása után is töretlenül népszerű, Weill zeneszerzői életműve a maga sokrétűségében és teljességében szinte ismeretlen. Weill nemcsak a zenés színház új stílusát teremtette meg, de zenekari és kamaraművei is a 20-as évek avantgárdjának javához tartoznak. A zenés színházzal való kapcsolata először három egyfelvonásos operát eredményezett. Ezt követően az 1927-es Baden-Baden-i Kamarazenei Fesztiválra Weillt is felkérték, hogy komponáljon új művet. Dalciklust tervezett, s megfelelő szöveget keresvén, a kezébe került egy verseskötet, Bertolt Brecht Házi Imakönyve. Brecht 5 Mahagonny-éneket javasolt megzenésítésre. Az együttműködésből született meg az úgynevezett Kis Mahagonny a később sok feldolgozást megért Alabama-song-gal.

A rock’n’roll kifejezés, szófurdulat egyidős a fenti zenetörténeti eseményekkel. Trixie Smith (1895-1943) négy évvel azelőtt vette fel My Man Rocks Me With One Steady Roll (1922) című dalát, mielőtt Chuck Berry született.

1934-ben John Lomax és fia, Alan a déli államokból származó fekete zenéket kezdett gyűjteni, és felfedezték a „rocking and reeling” gospel stílusát, kiadványaikkal évekkel, ha nem évtizedekkel megelőzve korukat.

A múlt század első három évtizedében zajlottak más folyamatok és események is, amelyek az új zene kialakulását befolyásolták. 1914-ben a nagy amerikai dalszerzők egyike, Jerome David Kern (1885-1945) „feltalálta” a musicalt - integrálva zenét, drámát, balettet és az új műnemmel nagy sikert aratva a közönség elé lépett. Híres műve az Oscar Hammerstein II-vel közös Show Boat (1927) benne a legendás és jólismert Ol’ Man River.

A country első megjelenései
1910-ben a szívében igazi texasi John Avery Lomax (1867-1948) zenetudós és folklorista kiadta a "Cowboy Songs and Other Frontier Ballads" című gyűjteményt. 1916-ban az angol Cecil James Sharp (1859-1924) az angol népi kutatás atyja, - a Maud Karpeles-szel folytatott gyűjtőmunka után - adta ki az Appalach hegység népzenéjének gyűjteményét (English folk songs from the southern Appalachians) Ez a két kiadvány keltette fel az érdeklődést a fehérek zenei öröksége iránt, jóllehet a világnak még 1922-ig várnia kellett, amikor a texasi hegedűs, Alexander „Eck” Robertson (1886-1975) elkészítette New York-ban első „old-time music” felvételét.  A country mint többnyire a rurális kultúra alapvetően konzervatív. A country elemek később a rock’n’rollban, általában símították a rhythm’n’blues-ból származó szikárabb, keményebb hangokat.

A következő évben Fiddlin’ John Carson (1868-1949) vett fel két „hillbilly” dalt. Ez a pillanat, amit hivatalosan a country zene születéseként szoktak emlegetni.

1924-ben Riley Puckett (1894-1946) gitár és bendzsó játékos bevezette a jódli stílust a countryba (eredetileg svájci és osztrák alpesi népi éneklési mód).

1927 körül a country kitermelte eső szupersztárját, Jimmie Rodgerst (1897-1933), akit az „Éneklő vasúti fékező”, később az „America's Blue Yodeler” névvel illettek. A jódlit egyesítette a hawai-i slide-gitár egzotikus hangjával és zenéjében megvalósította a néger blues fehér megfelelőjét.  Autentikus populáris zene hiteles megszólalásban a fehér Amerikának.

1925-ben Carl Sprague elsőként rögzített cowboy-dalokat ezzel ő a country első „éneklő tehenészfiúja”. A singing cowboy nem sokkal később a filmvásznon vált emblematikus figurává.

És végül – 1925-ben, Nashville első rádióállomása, a WSM sugározni kezdte country zenei műsorát, ami ma a "Grand Ole Opry” nevet viseli és az USA rádiótörténetének legrégebbi folyamatos programja. A show-ban feltűnt első előadó az akkor 77 esztendős hegedűs Uncle Jimmy Thompson. Aki valamit is számít country and western és a folk zenében fellép ebben a már gigantikus műsorfolyamban.

Ezzel a country teljes gőzerőre kapcsolt.

[ Rockzanza => Rocknotes => RadioiM  ]

Gyökerek, eredet, ősök

A rock’n’roll szokás szerinti meghatározása eredete szempontjából: a rhythm’n’blues és a country fúziója, az elnyomott amerikai feketék és az amerikai tradicionális vidék, a farmok zenéjének összeolvadása. Való igaz a rock’n’roll – és vele együtt a rock zene jelentős része – észak-amerikai zenei fattyú: a négerek rhythm and blues és blues és a fehérek country and western zenéjének nászából született, kommercializáva  szülei örökségét. Természetesen mint minden definíció, ez is a kérdés leegyszerűsítése. Még nagyon egy csomó dolgot figyelembe kell venni, ha meg akarjuk érteni, pontosan akarjuk látni a rock’n’roll megszületésének körülményeit a 20. század első felében.

Ez a zene az USA déli részén alakult ki - ott, ahol az amerikai fehér és fekete kultúra halmazai leginkább hajlamosak közüs halmazt képezni. Így a rock’n’roll egyre növekvő gyűjtőhelyként a karcos, keserű néger blues és a fehér, érzelgős slágerzene elemeit is magába szívta.

A populáris zenével való foglalatosság Amerikában már az 1890-es évek elejétől kezdett big business-szé válni. Ezt mutatta, hogy a zeneműkiadók, kottakiadók sorra egyre drágább irodákba költöztek a New York nyugati 28. utca környékén Manhattanben – közel a 27. utca és a Broadway varietészínházaihoz, a zenés darabok, musicalek bölcsőihez. Ez az a környék, amit "Tin Pan Alley"-nek neveztek akkor. A Tin Pan Alley kifejezést azóta is használjuk az amerikai könnyűzene később sokfelé ágazó egyik alapstílusának megjelölésére– igazi tömegfogyasztásra alkalmas könnyes-csöpögős slágerzene volt ez – nagy hangokkal. A kifejezés ma már egyaránt jelőli a hagyományos amerikai zeneipart egészében és általában.

A kotta volt a népszerű zene első kézzel fogható, így eladható „terméke”, a szórakoztató zeneipart akkoriban a zeneműkiadóházak határozták meg.

A mai letöltögetős, mp3-as időkben oly sok galibát okozó szerzői jogok első megnyilvánulásaként, a dalszerzők érdekeinek védelmére 1914-ben alapították meg az Amerikai Szerzők Társaságát (American Society for Composers – ASCAP).

Híres Tin Pan Alley szerzők: Irving Berlin, George Gershwin, Ira Gershwin, Jerome Kern, Al Sherman, Fats Waller, Vincent Youmans…

Híres Tin Pan Alley slágerek: The Sidewalks of New York, Hearts & Flowers, Mighty Lak’ a Rose, Give My Regards To Broadway, Shine On Harvest Moon, Alexander’s Ragtime Band, God Bless America, Lovesick Blues, Everybody Loves My Baby, Sweet Georgia Brown….

A Nagy Amerikai Daloskönyv darabjai ma már jórészt a jazz népszerű sztenderdjei.

Nagy Tin Pan Alley kiadóházak: Ager, Yellen, & Bornstein Inc., Irving Berlin Inc., Broadway Music Corporation, Remick Music Corp., Shapiro, Bernstein, & Co….

[Ebben az időben (1912) jelent meg - a néhány ’bluesológus’ szerint - az első lejegyzett blues is a placcon - a Dallas Blues - az oklahomai fehér zongorista, Hart Wand kiadásában.]