Előzmények, háttér
[ Rockzanza => Rocknotes => RadioiM ]
Feszültségek és ütközetek a lemezkiadásban
A Metro-Goldwyn-Mayer (MGM) filmstúdió megnyitotta lemezcégét saját filmjei zenefelvételeinek forgalmazására (1946). A fősodor (mainstream) populáris szórakoztatózenéje a hat vezető óriáscég: a Columbia, az RCA Victor, a Decca, a Capitol, az MGM és a Mercury ellenőrzése alatt állt. Lényegében mind a hat vezető kiadó fehér zenét termelt fehérek számára, és ez éles versenyt, feszültséget gerjesztett közöttük.
Közben országszerte sorban nőttek ki kis független márkák és kiadók a termékeny country, blues és rhythm’n’blues talajából, ami csak tovább élezte az akkoriban még nem túlságosan szabályozott versenyhelyzetet.
Az első összeütközésre 1941-ben került sor, amikor a rádióállomások sikeresen verték vissza az ASCAP az addiginál jóval magasabb jogdíjak fizetésére vonatkozó követelését. Az ASCAP a New York-i zenészek legnagyobb részének jogdíjai felett ellenőrzést gyakorolt és ekkor startolt a BMI (Broadcast Music Inc.), ami főként az Államok más helyein élő az ASCAP-tól független country és blues zenészeket képviselte. Ezzel megszűnt az ASCAP monopóliuma. A Tin Pan Alley és az ASCAP piaca ezidőtájt elsősorban a felnőtt fehér lakosság, tehát főleg nem a néger családok és kiváltképp nem a fiatal korosztály. Ezzel szemben a független rádióállomások műsorai sikereiket igazából a fiatalok körében aratták, ezen az akkoriban még felderítetlen, kiaknázatlan, mondhatni „virtuális” piacon, aminek egészen más jellegű zenei és általában szórakoztatóipari igényei voltak.
1948-ban már (amikor Pete Seeger megalakítottak a Weavers-t) a "folk revival" előszelei fújtak, ami fiatal énekesek tömegeire volt nagy hatással, és érdeklődésük jórészüket arra késztette, hogy a mozgalom szívébe, New York City-be, Manhattan városrész déli részén fekvő Greenwich Village-be (West Village, the Village) költözzenek.
A jazz and folk zenészek rendszerint ugyanazokon a helyeken, klubokban és kocsmákban léptek fel és zenéjük elkerülhetetlenül kölcsönösen hatott egymásra. A Greenwich Village intellektuális értelmiségi közönsége és bohémvilága falta mindkét stílust.
1948-ban Billboard bevezette a folk és az ún. „race” (faji) lemezek listáját, az utóbbit az USA-ban a „feketék lemezei” kifejezés eufemizmusaként használták (és később, 1949-ben átnevezték "rhythm'n'blues"-listára).
1950-ben New Yorkban megalakult az Elektra, amely alapvetően a folk és a rhythm and blues szcénát ölelte fel kiadványaival, és a holland elektromos óriás, a Philips is beszállt az egyelőre korlátlanul növekvő lemezbizniszbe.
1948 volt az éve annak, hogy Ed Sullivan megkezdte szombat esti heti varieté show-ját nemzeti televízióban (CBS) Toast of the Town néven (a későbbi "Ed Sullivan Show"), egy showműsort ami elbűvölte, szinte hipnotizálta az amerikai ifjúságot.
Ezidőtájt (1949), jutott eszébe az amahai KOWH rádiónál a tulajdobnos Todd Storznak is, hogy műsorát a vidék (Nebraska) legkedveltebb 40 lemezének szentelje. Az éppen rossz passzban levő, hirdetőit sorban elvesztő Robert Todd Storz (1924-1964) a később baseball közvetítéseiről híres Gordon McLendonnal (Paris, Texas 1921-1986) együtt az ötvenes évek elején a helyi ivóban felfigyelt arra, hogy az italozók és a pincérek ugyanazt a számot játszották újra és újra. Megkérdezte, hogy nem unják-e, és azt felelték, hogy ezt szeretik. A rádió vezetője végigjárta az összes kocsmát és hallgatta, milyen zenéket játszanak bennük. Ezután a helyi lemezboltba ment kideríteni. melyik lemezek mennek a legjobban. Úgy döntött, hogy megveszi a legjobban menő 40 lemezt (ezek persze még csak „kislemezek" voltak), és a rádióállomásán ettől kezdve ezeket játszotta a lemezbolt népszerűségi listája alapján a negyvenediktől az elsőig, majd újra elölről. Megszületett a TOP 40 műsorformátum. A hallgatók – s velük a hirdetők - visszatértek a rádióhoz. Sok rádiós zarándokolt Omahába, hogy kifigyeljék az új műsorszerkezet titkait. Szinte pillanatokon belül az egész USA-ban indultak sorra a TOP40 rádiók. Ugyanazok a zenék, napi 24 órán át - az emberek pedig ettől kezdve nem a műsorokat, hanem a rádióállomást hallgatták. (Eléggé el nem ítélhető, de számomra unalmas és visszataszító módon a mai ún. kereskedelmi rádiók ugyanezen az elven működnek.)
Ezekben az években két akkoriban talán nem túl nagy jelentőségűnek tűnő, de a későbbiekben meghatározóvá váló technikai esemény alapvetően megváltoztatta a lemezek alkotását, terjesztését és fogyasztását: a Columbia Records bevezette (1948) a 12 inches 33 1/3-os fordulatszámú „hosszanjátszó” (long-play – LP) vinyl lemezeket, ezzel megszületett a hanglemezalbum (nagylemez). Az RCA Victor ezzel párhuzamosan (1949) favorizálni kezdte a 45-ös fordulatszámú vinyl (magyar bakelit) lemezeket (single-play – SP, kislemez). 1951-ben megegyeztek a lemezpiac felosztásában: a Victor árusította a 33-as hosszanjátszó lemezeket a Columbia pedig a 45-ösöket. (Néhány hónapon belül a Columbia a teljes 78-as fordulatszámú katalógusát 45-éös formátumúra konvertálta).
EXOTICA EXOTICA
Az 1940-es évek végén a populáris zene újabb színnel gazdagodott. Ez volt az „exotica”, ami előzmények után részleteiben ekkor bontakozott ki. Ez az egzotikus zenei vonulat (tekinthetjük a mai világzene, a „world music” ősének) távoli tájak, népek és történelmi idők zenéit idézte fel a nyugati fülek számára.
Elsőként (1947) Korla Pandit (sz. John Roland Redd 1921-1998), aki turbánban, indiai guruként jelent meg a színen és Hammond orgonán játszott, és akit neveztek az „Exotica Keresztapjának” is, indított egy 15 perces napi tv-showt (Korla Pandit's Adventures In Music), hogy közvetítse egzotikus zenei világát.
Akkoriban (1948) lett Broadway siker (Richard) Rodgers & (Oscar) Hammerstein II James A. Michener Pulitzer-díjas novella gyűjteményére épített Tale Of The South Pacific című zenés darabja, ami hawai zenei motívumokat használt fel.
Az ötoktávnyi énekhanggal megáldott perui születésű szopránt, Yma Sumac-ot (sz. 1922, Zoila Augusta Emperatriz Chávarri del Castillo) zeneszerzője, hangszerelője, Moises Vivanco úgy mutatta be a közönségnek mint inka hercegnőt, amikor 1950-ben lemezre vették a Voice Of the Xtabay-t, amit Les Baxter hangszerelt.
Les Baxter (1922-1996), az exotica egyik vezéralakja a Ritual Of The Savage (1951) című zenedarabjában egybeszőtte az egzotikus zenei témát a theremin hangjával egy instrumentális „easy-listening” kompozícióban. A theremint már korábbi Music Out of the Moon című lemeze felvételekor is használta, és később készített csak dobokra írt művet is: Skins! Bongo Party with Les Baxter.
Martin Denny (1911-2005) zenész, producer Exotica (1956) c. szerzeménye adta az irányzat nevét. Egyfajta big-band zene volt ez latin ritmusokkal, Csendes-Óceáni bennszülött dallamokkal, távol-keleti zenei elemekkel, állathangokkal, ambient zajokkal. Zseniális és műfajteremtő munka.
Vibrafonistája, Arthur Lyman (Kauai 1932-2002 Honolulu) lemezre vette a Taboo-t (1958), a stlus harmadik klasszikus művét, ami azonnal nemzetközi slágerré vált.
Összefoglalósan: az Exotica egy zenei műfaj, ami Martin Denny azonos című albumáról kapta nevét. Rendkívül népszerű volt a késő 1950-es évektől az 1960-as évek közepéig, Tipikusan a jómódú elővárosi réteg zenéje ez, ami a 2. világháború után alakult ki. Közvetlenül zeneileg az exoticát mint trópusi pótszert lehetne meghatározni: Óceániából (Polinézia, Melanézia, Mikronézia, Délkelet-Ázsia és különösen Hawaii) beengedett nem bennszülött, zenei ál-behatások Míg a Déli Tengerek formálták a magját ezen irányzatnak, az exotica beolvasztott mindent és reflektált minden zenei benyomásra, ami csak valódi utazásokkal elérhető területekről származhatott, vagy amiről akár karosszék szafarizóként csak álmodhatott egészen a mitikus Shangri-La elképzelt földjének elképzelt zenééig (James Hilton Lost Horizon)
RAJZFILMZENÉK
Ez az időszak volt Carl Stalling (1891-1972) rajzfilmzenéinek kora is, s általában a kreatív rajzfilm-zeneszerzés fénykora. Nevét leginkább a Looney Tunes sorozattal kapcsolják össze (Warner Bros.), aminek 22 éven át hétről hétre komponálta muzsikáját. Stalling rajzfilmzeneszerzői pályafutását – miután némafilmek zongora- és orgonakísérőjeként gyakorlatot szerzett - az első Walt Disney "Mickey Mouse" rajzfilmek zenéivel kezdte 1929-ben. A Warner Brothershöz 1936-ban csatlakozott. Stalling következetes újító volt a filzene komponálásban. Ő vezette be a metronómot a zenének a filmkockákhoz való pontos illesztéséhez. Az 1940-es éveket a rajzfilmzenék aranykoraként tartják számon, amikor olyan szerzők mint Stalling látszólag teljesen szabad kezet kaptak munkájukban, összerakhatták a legexcentrikusabb és legszélsőségesebb hangokat és hangmintákat filmzenéikben.
Utolsó kommentek